Angyal a metrón

Mindig tudtuk, hogy az írók fiókjaiban nem csak káosz, hanem kincsek is lapulnak. Tasi Kata nyújtotta át nekünk a fiókmélyről az Angyal a metrón című meseregényének részletét. Az illusztrációkat Litkey Csaba készítette.

Illusztráció: Litkey Csaba

 

Az angyal csak zuhant, zuhant lefelé, az Óriásfelleg egyre kisebb lett, szinte már nem is látta, s akkor lenézett. Ezüstszínű selyemcsíkot látott ott lent kanyarogni, pont olyan színűt, mint a Tanítója ruhája, így nem félt, mert az ismerős szín megnyugtatta. Csak az volt meglepő, milyen hatalmas ez a csík, és milyen különös: a két oldalán ezer, színes dolog áll és mozog, kicsik és nagyok, és néha át is ível felette valami hatalmas építmény. Ahogy az angyal zuhant lejjebb és lejjebb, már csak az ezüst színt látta, majd belézuhant, behunyta kis szemét, és amikor kinyitotta…

            …egy szűkös helyen embereket látott maga körül. Volt, aki ült, s akiknek nem jutott hely, az állt. Nem nézett rá egy sem, mintha ott sem lenne. Talán nem is látják? Egymásra sem néznek. De, egymást biztosan látják, hisz nem ütköznek össze. De akkor őt is látniuk kell −, gondolta. Vagy csak nem figyelnek rá? És egymásra sem? Ezen tűnődött, amikor meghallotta az első emberi szót életében, valahonnét messziről, harsányan:

„kosuttér”.

           Mintha varázslat történt volna… szinte mind megmozdultak, s jó páran elindultak a rések felé, amik a kis helyiség oldalán, négy helyen is kinyíltak. A többiek is mintha izgatottabbá váltak volna, fel-felnéztek, utat engedtek a kifelé igyekvőknek. Aki állt eddig, most leült a felállók helyére, de volt olyan is, aki nem ült le, holott megtehette volna… ő pedig csak nézte a felbolydult kavalkádot, s várta, vajon valaki észreveszi-e már, ránéz-e már. De nem. Tehát ők nem látnak engem −, állapította meg.

           A maradni akarók maradtak, az elindulók mentek, és ő hirtelen nagyon kíváncsi lett, hová indul ez a sok-sok ember. Gondolta, az ezüstszínű szalagot már látta belülről, hát megnézi kívülről is. De vajon kivel menjen? Igen, igen, ő pont jó lesz, vélte egy fiatal férfire nézve, amikor az elment mellette. Talán azért, mert aranyhaja volt, mint sokuknak odafenn, vagy azért, mert porcukor és mandula illata volt, vagy csak azért, mert egy pillanatra úgy tűnt, hogy ránézett. Nem is tudta volna megmagyarázni, miért, de kézen fogta a fiatal férfit, és kilépett vele az egyik nyíláson. 

 

          Egy fehér csarnokban találta magát, és a mandulaszagú férfi kezét szorítva iparkodott mellette lépkedni. Ha jobban figyelnek a szembejövők, biztosan hallják, ahogy mezítelen kis talpa csattog a Kossuth tér aluljárónak kövén, de nem figyeltek igazán. Álmosító, őszi hétfő reggel volt. A szőke férfi meg is lepődött, miért érzi olyan vidámnak magát, amióta kilépett a metrókocsi ajtaján. Egy fiatal lány lépett be a metrókocsiba, amikor ő kiszállt, és a férfi élénken emlékezett rá, mert a tekintetében egy pillanatra fellibbent az édesanyja arca, és eszébe jutott egy kedves, tavaszi délután a gyerekkorából: játékkal, nagy családdal, napsütéssel. Aztán a lány tovatűnt, majd a gyermekkori délután emléke is, de a jókedve megmaradt.  Még akkor is, amikor a férfi belépett a minisztérium páternoszterébe.