Kisfiúk, figyelem!

Kedves kisfiús anyukák, akiket a csemeték folyton újabb és újabb autós mesékért nyaggatnak: itt a megoldás! Nagy Anikó Johanna megajándékozott bennünket Misivel, a sárga kisautóval. Az illusztrációt Molnár Olgi készítette.

Illusztráció: Molnár Olgi

Misi, a kisautó sárga volt, akár csak egy érett citrom. Kövér, fekete gumikerekeken gurult, ezüstszínű lökhárítói tükörként fénylettek, a lámpái két hatalmas, kíváncsi szemre hasonlítottak. Az ülései pedig olyan zöldek és selymesek voltak, mint a friss moha a patakparti köveken.

            Egy udvaron éldegélt, egy tekintélyes markoló, egy izgága villástargonca és egy rettentően erős traktor társaságában. Ott lakott még Briós, a rojtos bundájú komondor, és Kefir, a vörösbarna, hosszúbajszú macska is.

            Egy szép, kora őszi napon testes idegen férfi érkezett az udvarba. Misi gazdája, Egon nyájasan fogadta, és készségesen körbevezette. Közben büszkélkedett az erős traktorral, az ügyes markolóval, a pörgő-forgó targoncával, majd legvégül megállt Misi mellett és így szólt az idegenhez:          

            − Hát ez lenne az, kedves uram, ez a kis sárga itt. Megszabadulnék már tőle. Azt tervezem, veszek egy újat. Egy gyorsabbat, erősebbet, modernebbet. Tessék, próbálja csak ki nyugodtan, ennyi pénzért jobbat nem talál, nekem elhiheti –, azzal az idegen kezébe nyomta a kisautó slusszkulcsát, és előzékenyen kinyitotta neki az ajtót is. Kedves uram behuppant a mohazöld ülésbe és beindította a motort.
            − Egészen kedvemre való hangja van neki! – hümmögött elégedetten. – Mennék vele egy kört itt az udvaron – és már indult is.

            − Misi, éles eszű kisautó lévén, gyorsan felmérte a helyzetet. Őt bizony most el akarják adni. Csakhogy el sem tudta képzelni, hogy máshol éljen, mint ezen a tágas udvaron, a megszokott társai között. Hogy más ember legyen a tulajdonosa, mint Egon. Ráadásul ez a testes ismeretlen sem volt neki szimpatikus.

            − Azt már nem! – gondolta Misi magában. – Ha itt nem lakhatok tovább, akkor inkább világgá megyek, méghozzá most azonnal!

            Nem is habozott, fogta magát, kitárta az ajtaját, vett egy jobbkanyart, és egy jól irányzott lökéssel kipenderítette az ülésről kedves uramat az udvar porába. Aztán becsapta az ajtót, dudált egyet-kettőt Egonnak, már csak az együtt töltött szép esztendők emlékére is, és úgy viharzott ki az udvarból, mint egy megvadult kiscsikó az istállóból.

            Száguldott a mi Misink, ahogy csak a motorja bírta. Igaz, azt nem tudta, hová rohan olyan sietve, de nagy volt benne az elszántság, az már bizonyos. Gurult, gurult, hegyen-völgyön, aszfalton és betonon, falvakon és városokon keresztül. Lassanként aztán lecsillapodott. Rákanyarodott egy csöndes, erdei földútra, azon poroszkált tovább komótosan.

Közben besötétedett, az erdő elcsendesedett. Misi fáradt volt már az egész napos hajcihő után, keresett hát egy nyugodt helyet az erdő mélyén, ahol eltölthetné az éjszakát.

Behúzódott két égig érő tölgyfa közé, eloltotta a lámpáit, feltekerte az ablakait, alaposan bezárta az ajtókat is.

            De nehogy azt gondoljátok, hogy el tudott aludni! Csak gondolkodott, tépelődött, sehogyan sem bírt megnyugodni. Már-már úgy érezte, nem volt jó ötlet csak úgy elviharzani otthonról. Mi lesz most ővele itt a messzi rengetegben? Azt sem tudta, hol van, hogyan is került ide. Egyre jobban elkeseredett. Meg aztán, tudjátok ti is, hogy van az, a sötét éjszaka egy hatalmas erdő mélyén nem éppen megnyugtató. Ráadásul Misi még sosem járt egyedül sehol. Vagy Egon volt vele a vezetőülésben, vagy otthon álldogált az udvarban, ahol körbevették a barátai. Most aztán se Egon, se Briós, se Kefir, és se markoló autó, se villástargonca, se traktor.

            − Haza akarok menni… − szipogta Misi halkan a sötétségnek, és az egyik fényszórójából egy óriási könnycsepp gurult le a földre. – Miért is indultam útnak? Miért nem kértem meg inkább Egont, hogy ne adjon el kedves uramnak? Miért is nem fértem a karosszériámba? – és már zokogott is keservesen, hogy csak úgy zörögtek a lökhárítói a rázkódástól.

            Egyszerre mocorgás hallatszott az egyik tölgyfa tövében. Misi abbahagyta a hüppögést, és feszülten figyelt. A szöszmötölés egyre erősebb lett, aztán lassan előbukkant valaki. Misi ijedtében legszívesebben elszáguldott volna, de a rémülettől a földbe gyökereztek a kerekei, így most csak meredten bámult az idegenre. Vagyis csak a sötét körvonalaira, mert egyebet nem látott belőle.

            − Mit hisztizel itt? – szidta le az ijesztő, sötét folt. − Az egész környéket fel akarod ébreszteni? Nem volt elég, hogy idepöfögtél a mi nyugodt erdőnk legszebb tölgyfái közé, még aludni sem hagysz bennünket? Mondd csak!Mit képzelsz te magadról?

            − Na, Mihály, most légy okos! – biztatta magát Misi erősen. Mivel semmi meggyőzőbb nem jutott az eszébe, nagy sokára így szólt:

            − Bocsánat, nem akartalak felébreszteni. Csak azért sírtam, mert félek.

− Félsz? Hogyhogy félsz? Mégis mitől, barátocskám? A fűszálaktól, a faágaktól, vagy talán a bogaraktól a földön? Vagy a csillagoktól az égen? – és a valaki gunyorosan felnevetett.

            Misi elgondolkodott. Valójában nem is tudta, mitől fél.

            − Csak úgy félek és kész! – mondta végül dacosan. – Semmi közöd hozzá, mitől félek! Talán te sosem féltél még semmitől?

            Az idegen csendben maradt egy pár pillanatig, aztán kicsit barátságosabb hangon újra megszólalt:

            − Jó, igazad van. Félj csak, ha jól esik, nem bánom. De csak csendesen. Majd reggel megbeszéljük, hogyan juthatnál haza. Jó éjszakát! − azzal eltűnt a fa tövében.

            − Jó éjszakát! – mondta Misi halkan, és örült, hogy még sincs teljesen egyedül, Aztán lassanként mély álomba merült.