 | ||||||||||||||||
| Szabó Zelmira illusztrációi |
Van itt szekrény,
láda s dobozka, nyitogatom őket óvakodva.
Pókháló libben s
csillog a por, tán egy tündér élt rég itt valahol.
De tündéré az a
kilógó fül, mi a dobozból látszik legfelül?
Vagy csak egy gyűrött
képeslap? Fotó? Kibontom a dobozt. Nézd csak,
egy régi ruhácska
gallérja az ott! Hát most még titkosabb a titok!
Gyorsan kiveszem.
Csipkés. Tört fehér. Magamhoz szorítom. Bokáig ér.
De, jaj, vajon
felvehetem-e? És ha igen, akkor ki leszek benne?
Hercegnő? Királylány?
Díva talán? Vagy csak pont, mint rég a dédanyám.
És repülni is
mindenképp szeretnék – tán erre jók az ilyen kelmék!
Nézem a kacskaringós
címzést rajta: hiszen az én nevem az, azta'!
„Kedves dédunokám,”
szól szépen, „Nézd meg most jól a fényképem.
Ugye, azt hiszed,
magadat látod? Vagy, hogy lehetnék a barátod.
Leszek is. Nézd
csak! Egy térkép! Mikor a kertünk nem volt, csak félkész
állapotban ez a
neked ódon ház... Hát egy huncut kislány hol bóklász?
A kúttól három lépésre
keletre, a kerítés tövénél betemetve
egy rozsdás ládára
akadtam, és mindenféle írások voltak abban.
Színezett imakönyv,
egy szem cukorka, levelek, napló, halovány szalvéta,
amin mindenféle állatok
– úgy látszott – ropták vidáman a táncot.
Lakmároztak bőszen
a papírból, de a titkos térkép ép volt. Bíbor
vonallal húzta meg
rajta egy régi kéz, ami engem most megigéz,
rögtön keresni is
indulok. Megleltem-e? Majd megtudod!”
Nekem sem kellett
több biztatás, le sem véve a dédmamis ruhát
másztam le a létrán
sietve. Világos volt kint, messze még az este!
Botladozva (jól
mondom?) a rokolyában, ahol még sohasem jártam
ezelőtt, a harmadik
szomszéd kertjében mutatott egy ikszet a térképem.
Ajaj, az a mérges Ábris
bácsi... Hát szellemként kell oda mászni!
Pont jó is lesz ez
a dédmami-ruha. De csak alkonyatkor megyek be oda.
S hogy erőt miből
merítettem? Sötétedésig egrest és ribizlit ettem!
Most már indulok,
a percet várom. Kicsit izgulok, a körmömet rágom.
Ábris bácsi meg még
újságot olvas... Az iksznek helye... Vajon hol van?!
Ah! Már látom!
Pont oda van húzva, ahol az eb gumicsontja szét van nyúzva!
Csak így ez dupla
kelepce: mérges bácsi, morgó kutya... De eszembe
Jutott, hogy Ábris
bácsi nem tud a nagyi töpörtyűs pogijának ellenállni.
S mivel ebédről néhány
nálam maradt, gondoltam, ez lesz a jó csábos falat.
„– Khm, csókolom!
Jó estét! Ábris bááácsi! Tessék már egy kicsit felállni,
no meg, izé, tátsa
ki a száját, hogy beledughassam a nagyi pogácsáját!
Úgy látom, épp sétálna
a cuki kutyája. Én szívesen vigyázok addig a házra.”
Csak nézett rám,
mint egy kis lidércre. De aztán elindultak a pogácsákkal végre.
Elő a térképpel,
itt a nagy alkalom... Áu! egy téglába vertem az alkarom!
Ásni kezdtem, ahol
térkép mutatta, majd' megvesztem, mi lehet alatta.
Nem túl mélyen, a
gumicsont helye alatt, a kezem egy korhadó ládikába akadt.
Ez ma már a második
titokzatos láda! Remélem, hogy nincsen átka!
Na, nézzük csak
meg szépen, mit rejtett el a déd-dédmami régen!
Egy tükröt leltem
benne, kissé homályosat, és egy papírt, ami a leírásokat
Kacskaringós, cirádás
betűkkel szedte, én mégis eligazodtam benne:
„Ahhoz, hogy
boldog kislány lehess, én mondom, mindig sokat nevess!
Viccen is, tréfán
is, de sose máson! Szívből várd, hogy jöjjön a karácsony,
És hagyd, hogy áradjon
feléd az élet, ahogy elképzeled még a meséket.
Tudd, ahogy
cseppben a tenger, tükröződünk egymásban, millió ember
rejtezik abban az
egyetlen egyben, aki éppen ott áll veled szemben.
Valaha volt, letűnt
emlékű ősök, erősek, gyengék, megalkuvók, hősök.
No, de nem papolni
akarok ám... Úgyis rajtad van – ugye? – a
régi ruhám.
Úgy gondolj rám,
mint egy ifjú nőre, ki a te születésed is hitte előre,
hogy minden klassz
lesz, mert úgy akarom. Élj te is így, kis angyalom!”
Hol a tükörre, hol
a lapra bámultam, a múltbéli üzenettől majd' elájultam,
de éreztem, hogy
így lesz, mert tudom már, amit „megsúgott” a dédmamám.
Ábris bácsi épp hazaérkezett,
a nagyinak a sarkon csókolt kezet.
Én, ez a
valahai-mai kis szellemlányka, szaladtam vissza a másik házba,
Szívembe zárva ezt
a csuda-emléket, nagyikat, dédiket, mint tükör a képet.
Késő volt már.
Zümmögő, esti béke. Valaminek a kezdete, és nem a vége.
-----------------------------------------------------------
A fenti vers „négykezes” technikával született: a szerzők felváltva írtak egy-egy sort.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése