Molnár Krisztina Rita: Bátor ecsethegy

Szádeli apró, régi legényke,

égi vizeknek tiszta edénye.

Volt kicsi és agg – mégse repedt meg.

Hő szerelemnek, hű szeretetnek

hős cipelője, csöpp cserepe.

                                            S mert

nem ijedt meg bárhova tévedt,

árva szemével bármire nézett,

látta, amit más észre sosem vett,

látta biz’ azt is, amit jelentett.

Látta, mi elmúlt,

látta, mi lesz majd,

éberen élet, álmosan álom

járt körülötte. Túl a világon,

túl kerítésen, túl a Boszorkány

ál-nevetésén, túl korom orkán

áradatán, és azon is túl-, túl-

átnézett,

fürkészett,

mint ki bolond, úgy.

Illusztráció: Bódi Kati

Ám nehogy azt hidd, ő nem ütődött,

egyszerűen csak ő, aki győzött,

mégpedig úgy, hogy sem súlyzóval,

sem hatalommal, ágyúszóval –

fogta magát, csak rajzolt, festett.

Fegyvere nem volt, hát az ecset lett.

És ha ecsetje eltűnt, eltört,

egyszerűen fejben festett  kört.

Kört, vonalat vagy bármit, amit csak

kell, amikor nincs.

                              Admata, csónak,

szárnyas ezüst lift, fel-fel az égig,

színarany ajtó legközepéig

így repül ő el.

                      Néha ecsettel,

máskor anélkül. Ki időt szentel

csendre, fülel: hall.

Átsuhan,

átlibeg,

úszik benne

– mint az aranyhal –,

fénylik a lényeg.

S megszűnik akkor Szádeli tényleg.

Ő, aki festett tiszta arannyal,

maga lesz festő, festék, tinta,

kréta, papír, szén.  Faragott szikla.

Szádeli apró, aki nem retten,

aki csak hallgat, aki ül csendben.

Nem maszatol, foltot sem cseppent.

Képei tiszták: színről színben.

Festhet akármit: nem sebez meg,

ő sose’ bántott, ő sosem ártott.

Égi vizekbe bemártott,

bátor ecsethegy.

Illusztráció: Bódi Kati