Jancizög, Búbáj Klementina, a behemót és a csenevész sárkány esete

Réka
A herceg egy kopott kőpadon üldögélt a város főterén. Csapzott hajjal, bőrig ázva, sárosan az eget kémlelte, és közben rázta a kacaghatnék. Úgy tűnt, mintha nem is akarná abbahagyni.
– Na, tessék! Tudtam, tudtam! – hajtogatta vihogva.
Sára
A körülötte állók furcsán méregették, értetlenül meredtek koszos ruhájára, vizes hajára. Na meg a félrebillent koronájára, mely szőke bozontján ült. De a herceg ezt észre sem vette. Csak ült, és kacagott az őt körülvevő világra. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Ő megmondta. 
Réka
– Bizonyára meghibbant! – sutyorogta a bankár.
– Agyára ment a hatalom! – szajkózta az adóellenőr.
– Hiába mondom, hogy nem kellenek nekünk ide királyi fők! Mind egykutya! Haszontalan népség! – pusmogta a pártelnök.
– És mi van, ha valójában valami égi veszedelem fenyeget minket, és arról van tudomása? – cidrizett a bérelszámoló.

– Itt van az égi veszedelem a szemed előtt. Kell ennél nagyobb? Egyke kékvérű, naplopó bájgúnár! – fújta az üzletkötő.
– Mi a csudát szorongat a kezében? Látjátok? Ott ni! – mutatott a herceg felé a lángvágó.

Sára
Csakugyan szorongatott valamit. Sötét, kerekded tárgyat. Szorosan tartotta, lassan a
nevetése elhalkult, egyre többször pillantott le az ölébe. Kíváncsi tekintettel meredt előre, mint egy gyermek, és behatóan tanulmányozta az említett valamit. Aztán hirtelen fölpattant a padról, a korona pedig csörömpölve hullott a kövezett járdára. Fölkiáltott:
– Rájöttem, emberek! Rájöttem!
Arcán újból szétterült a mosoly, a herceg várt. Azt szerette volna, ha megkérdezik, mégis mire jött rá. De a tömeg nem őt nézte. Valami más vonta el figyelmüket. Valami titokzatos dolog tűnt fel a távolban.
Réka
Messziről nem volt kivehető, mi is lehet az a valami a beborult, fekete égen. A várost körbefogó hegyek irányából közeledett. Lassan-lassan egy tramplinak tűnő háromfejű sárkány körvonalai rajzolódtak ki a város fölött. Egyre lennebb ereszkedve körbe-körbe cikázott. Fültépően énekelgetett, és közben mindent megperzselt, ami az útjába került. Az emberek hajukat tépve, halálra rémülten kerestek menedéket  az ide-oda csapódó tűzcsóvák elől. Csak a herceg maradt a téren, tátott szájjal bámulta az érkező háromfejűt. Nem tudott betelni a látvánnyal.
Sára
Míg körülötte a város éppen a végét járta, Ő csak ott állt, és bámulta a behemótot, na meg hallgatta. Egyszerűen nem hitte el, hogy sárkányt lát. Fejében, mint ezernyi villám cikáztak a gondolatok: „Szóval, ha most ott van egy sárkány, én meg herceg vagyok, az azt jelenti, hogy én legyőzőm őt? Úgy kell lennie. Mégis milyen világ lenne az, ahol a sárkány győzi le a herceget? Szóval én most megölöm a szörnyet. És akkor enyém lesz a szép királylány. De hol van a szép királylány? Akit én  ismerek, az csúnya, Ő nem kell.”
Ilyenek és ehhez hasonlók foglalták le főhősünket, miközben a sárkány  egyre közeledett.
Réka 
Amit a hercegünk hevességében elfelejtett, hogy se kard, se tőr, de még egy szalonnát szelő kis bicska sem volt nála, hogy a sárkány ellen hősködni kezdhessen. A háromfejű már a tér fölött körözött, duruzsolva kedvenc sárkányslágerét, amikor a herceg feleszmélt: jobb lenne a jövőjére nézve, ha a szökőkút kőszobrai között álcázná magát. Nem tétovázott beugrott a kútba, és beállt a duci, meztelen angyalkák közé.
Fél szemmel, hunyorogva figyelte, hová tart a vörös ábrázatú sárkányfajzat. Még lélegezni is alig mert, nehogy felfedje magát, de amikor a behemót mögött egy újabb, közeledő nyeszlett egyfejű sárkányt vélt felfedezni, megroggyant még a térdkalácsa. Is. Nem igazán volt még sárkány közelben, igaz, a szobája falára gyerekkora óta vérszomjas fenevadakat pingált, és a tükör előtt is elég sokat gyakorolt, hogy edzett legyen, ha egyszer egy hús-vér szörnyeteg kerülne az útjába. Remegett minden porcikája, persze lehet, hogy az átázott ruhájától, vagy a szökőkút fagyasztó vizétől. Én úgy vélem, a remegése akkor kezdett fokozódni, amikor a csenevész sárkány hátán, a neki szánt, csúnya királylányt észlelte résnyire kinyitott szemével. A háromfejű melák lassan földet ért. Megállt a városi cukrászda előtt. Vörös orrát a kirakathoz tapasztotta, és a bent levő asztal alá bújt városlakóknak csak annyit mondott első fejével:
– BÚ!
Jó, igazából nem mondta, hanem kipukkant belőle, pont úgy, mint amikor a frászt akarják ráhozni valakire. Meg kell hagyni, mestere volt e szónak.  A városlakók egytől egyig elájultak. Sárkányunk három feje pedig nyerítéssel nyugtázta a látványt.
Sári
A herceg teljesen tanácstalan volt. Vacogott a hidegtől, félelemtől, na meg a csodálkozástól is. Hogy nem látott még sárkányt, az meglehet, de azért volt elképzelése róluk. És ez, a fejében most megjelenő kép nem igen akart megegyezni a cukrászdai vendégeket ijesztgető, vörös undormányéval. Akarva akaratlanul elnevette magát. Erre felfigyelt a szárnyas szörnyeteg is. Tüzet fújva, bömbölve állt meg pont az ifjú előtt. Az álcának lőttek. Nem volt mit tenni. Szégyen a futás, de hasznos, és a herceg is így gondolta. A csúnya hercegnő bizakodó mosolya ellenére kiszökkent a kútból, és cuppogó hangok kíséretében a városháza felé vette az irányt.  És ekkor következett be a VÁLTOZÁS. Csupa nagybetűvel. Mondhatnánk, hogy az ég meghasadt, a föld megrendült, de azért az túlzás lenne. Azonban valami csakugyan más lett.
Réka
Valami lehetett a levegőben, talán a herceg közeli festékgyárai pöföghették ki magukból, mert mindnyájan egyszerre kaptak a fizimiskájukhoz. A két sárkány az orrát a kövezethez dörgölte, a csúnya királylány királylányhoz nem méltóan, az orrát túrta, hercegünk, II. Szőkefürtös János, mert becses hercegi nevén így hívták, (igaz, titokban mindenki mindig csak lejancsizta), ököllel súrolta hercegi szaglószervét, és úgy vágtatott a városháza felé, mint akit két sárkány és egy csúf, undok királylány kerget.

– Hová rohanz, zenge zívem bizergészét buszdító zőke antyala? Érted jöttünk, már a kalác is megszült a készfogóra, pont úgy szütöttem, ahoty zereted! – sziszteregte a királylány, mert elöl hiányzott négy foga. Lepattant a cingár sárkány hátáról, felkapta a szoknyáját, négy alsószoknyáját, és a herceg után eredt.
Szőkefürtös ezektől a szavaktól kezdett csak el remegni igazán! Épp a városháza első kopott lépcsőjére emelte bal lábát, amikor a két sárkány tüsszögve közrefogta. Elájulni készült, sokszor gyakorolta, hogy kell, figyelve becses húgocskája, nővére, édesanyja mindennapos alélásait, de ahogy eldobta magát, pont a királylány karjaiban landolt.
– Óh, tugytam, hogy én vatyok életed pillére, ifjú zíved titkolt vátya! Olyan vagy nekem, mint egy erősz acélzög, belefúródtál mélyen a zívembe, ó, Jancizögem, te! – bűbájkodott csúf királylányunk, Búbáj Klementina, és már hajolt is a herceg fürtjei fölé, hogy csókot lopjon, igaz, arra nem számított, ami következett.
Sára
A levegőben lévő, furcsa, és különös változás hatására ugyanis, hercegünk hatalmasat tüsszentett, egyenesen a csúnya királylány arcába. Aki épp fölé hajolt, csukott szemmel, csókra várva. Bár hercegünk nagyon nem szerette a csúnya királylányt, de kifogástalan modora nem engedte, hogy csak úgy, szó nélkül hagyja az alábbi esetet. Kiegyenesedett, zavartan köhentett, majd a zsebébe nyúlt. Onnan előhúzott egy barna, vizes kulcscsomónak tűnő valamit. Ezt tanulmányozta nem is olyan régen a kőpadon. Egy rejtvény volt, vagy ahogy szokták volt mondani: ördöglakat. Ezt tolta oda most a sokkos állapotban lévő királykisasszonynak.
– Bocsáss meg, Klementina azért, hogy ilyet tettem. Ha kell, ezt neked adom. Az előbb fejtettem meg, te is próbáld meg – makogta a herceg, majd mielőtt a lánynak egyéb ötletei támadtak volna, hogy a herceg milyen más módon engesztelhetné ki őt, gyorsan fölpattant, és indulni készült.

Ám erre ott termett egy sárkány.
Réka
Hogy melyik sárkány? Először az egyfejű csenevész, aztán a jól megtermett háromfejű. Úgy néztek Jancsira, mint szénhidrátban gazdag vasárnapi desszertre. Szőkefürtös reszkető térdkaláccsal hátrált volna, de a királykisasszony a jobb lábára lépett, és egy szempillantás alatt megkaparintotta az ördöglakatot.

– Jancika, hát ez cúc! – birizgálta meg János fülcimpáját, aztán hátat fordítva szíve hőn szeretett hercegének, az ördöglakatot vizsgálgatva, leült a polgármesteri hivatal lépcsőjére. A sárkányok ide-oda tekergették a nyakukat, tudni akarták, mi is az a „cúc”. A vézna, hogy előbbre léphessen Klementina mellé, néhányszor oldalba pöckölte a behemótot. A háromfejű nem mozdult egy tapodtat sem.  Ezt látván, az egyfejű tehetetlenségében olyan iszonyatos virnyákolásban tört ki, hogy a városka ablakai sorban pukkantak, törtek darabokra.  Aki a látottak, hallottak alapján eddig nem ájult el a városlakók közül, pikpakk behozta a lemaradást. Búbáj királylány egy percig sem zavartatta magát, húzta az orrát, barázdásra gyűrte a homlokát, nyújtotta méretes nyelvét, törte begyepesedett királyi buráját.

Talán még ma is ott ücsörögne a lépcsőn, kezében a „cúc” ördöglakattal, ha a behemót sárkánynak nem lett volna már tele a hócipője a semmittevéssel, és hóna alá nem kapta volna, és el nem vitte volna a sárkányok földjére. Ott beíratta őcsúfságát egy ördöglakat megfejtő intenzív tanfolyamra, amit épp hét éve igyekszik elvégezni, egyelőre kevés sikerrel.

II. Szőkefürtös János sem tudta tovább takargatni áldaliás testének lagymatagságát. Ennyi izgalom egy napra még a kékvérűeket is megdolgozza! Ha a virnyákoló egyfejű el nem kapja, hercegünk kártyavárként omlik össze az eső áztatta kövezeten.

Aztán, hogy azóta Jancsi herceg talált-e magához való feleséget, nem tudni. Utoljára egy vézna sárkány hátán látták kurjongatni a Bors erdei Ördöglakat Fesztiválon.

Simon Réka Zsuzsanna, író

Fodor Sára, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C