Oldalak

2015. március 22., vasárnap

Macskaszem

Az emberek nem normálisak!
Biz' isten meg vannak kergülve! Egész nap sietnek, rohannak, folyton késésben vannak, kapkodnak és idegesek. Nem mondom, időnként én is szeretek futni egy-két kört a lakásban, na de hogy egész nap rohangásszak, mint a mérgezett egér!
Na ne, azt már nem!

Inkább fekszem nyugodtan, összegömbölyödve az ablakpárkányon, vagy a jó meleg radiátoron. Bámulok kifelé az ablakon, és lesem a galambokat, ahogy peckesen lépkednek odakint. Vagy a hangyákat a sarokban. Őket órákig bírom nézni.
 Ez való nekem, ez az igazi macskaélet!

 Az emberek meg rohangásszanak, ha az olyan jó nekik, bár soha nem fogom megérteni őket! Hova ez a folytonos sietség? Miért nem tudnak nyugodtan egy helyben maradni és csendben heverészni? Úgy, ahogy én!
Tessék rólam példát venni!


Bebújok a dobozomba, és átalszom fél napokat is. Igaz, ami igaz, a rohangászásnak is megvan a maga haszna, hiszen estére finom macskaeledelt hoznak a boltból. Ezért jó embert tartani otthon. Meg persze azért is, hogy a fülem tövét vakargassa, vagy a hátam simogassa, miközben kieresztett karmaimmal a hasukon dagasztok.
 Ez van!

 Kemény az élet, nem születhet mindenki macskának. Nekik csak ez jutott. De miért nem tudnak folyton engem vakargatni? Miért kell őket erre újra és újra figyelmeztetni? Ennyire rövid az agyuk? Mert persze mindig elfelejtkeznek rólam, és valahogy jelezni kell, hogy én is itt vagyok!
Tessék velem foglalkozni!

Minden értelmes lény azonnal megértené, hogy mit jelent ha hozzádörgölőzöm, vagy panaszosan nyávogok egyet. De ők!

Csak néznek rám nagy, buta szemekkel, és azt kérdezik: - Mi van Herceg? (Ez lennék én. Herceg. Szép név, ugye?) Mit szeretnél? Miért nyervogsz? 

Hogyhogy mit szeretnék?
Hogyhogy miért nyervogok?
De most komolyan! Ennyire idióta senki nem lehet! Kaját és simogatást! És most azonnal! Mégis, mit gondolsz, miért tartalak?

Meg kell azért említenem, hogy ha éppen nem rohannak, akkor órák hosszat moccanatlanul ülnek a számítógép előtt. Megállapíthatom tehát, hogy mégis tanultak tőlem valami hasznosat. Ilyenkor állítólag dolgoznak, ami azzal jár együtt, hogy a billentyűket püfölik, és az egyikük még sóhajtozik is nagyokat, hogy semmi nem jut az eszébe. Pedig ebben is példát vehetne rólam – nekem se jut semmi az eszembe, mégis élvezem az életet. De egy ilyen csekély értelmű lény, mint az ember, nem értheti, hogy mi az élet igazi értelme, mi a boldogság - és persze újra elfelejtkezik rólam. Megint figyelmeztetnem kell, ezért csendben az ölébe mászok, és bevetem titkos fegyveremet – dorombolni kezdek. Ő meg elvigyorodik.
 Végre!

 Végre vakargatja a hasamat, a fülem tövét. Olyan lesz, mint egy nagy gyerek, csodálkozó szemekkel, földöntúli boldogsággal az arcán.
 - Úgy tudsz dorombolni, mint egy régi motorbicikli. - szokta ilyenkor mondogatni.
 Hihetetlen, de még ezt a csodálatos pillanatot is el tudja rontani: - Herceg! Most nézd meg, mit csináltál! - csattan fel. - Nézd meg, hogy összeszőröztél! Hogy nézek így ki?

Hogyhogy hogy néz ki? Nézzen rám! Én csupa szőr vagyok, és milyen jól nézek ki!
Ráadásul igen kényes vagyok a bundámra, hogy a legkisebb folt is mindig tisztára legyen nyalva. Szóval egy szava nem lehetne, tulajdonképpen ismét példát vehetne rólam, de ő idegesen felpattan, kétségbe van esve, és fel-alá rohangászik a lakásban, hogy megszabaduljon a ruhájára tapadt szőrcsomóktól.
Nyald le! Nagy ügy.

Mi lesz így a nyugalommal?
Ezek után még ő meri azt mondani rólam, hogy cápa vagyok!
Persze még enni adni is elfelejt, erre is nekem kell figyelmeztetnem. Hozzádörgölőzök a lábához, kétségbeesetten nyávogok, percek telnek el, mire végre leesik neki, mit szeretnék. De amikor előveszi a macskaeledelt, és megérzem az illatát... ettől összefolyik a nyál a számban, és elkezdek keringeni a lába körül.
Ő meg csóválja a fejét: - Pont olyan vagy, mint egy áldozatra leső cápa. Ahogy a farkad az égnek mered, mint egy cápa uszonya, és körbe-körbe járkálsz.

Cápa! Én, cápa! Ezt kikérem magamnak!
Nálam legfontosabb a nyugalom. Főleg, ha tele a pocak.
De ő ezt nem érti, csak megy vissza a gépéhez, és magában motyog.
Motyogjon csak. Én macska vagyok, és miután jóllaktam, vár a meleg radiátor.

Gregus László, mesemondó & Takács Bence, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése