Majoros Emma: A folyosón

Majoros Emma írását Vajda Nóra ("rém")álmodta képbe

Nyikorog a vaskilincs, teljes testsúlyommal ránehezedek az óriási ajtóra. Lassan és óvatosan csukom be magam után, mégis becsapódik, én meg ijedtemben felugrok. Bakancsom talpa hangosan koppan a kövön, a koppanás visszhangzik az üres folyosón. Biccentek a portásnak, aki jól ismer, hiszen én vagyok „az egyetlen diák, aki őszintén mosolyog, amikor belép az iskolába”. Méghozzá hétfőn, korán reggel, amikor nulladik órára jön. Ilyenkor még kihalt az iskola, ha van is bent pár felsőbb éves, ők az emeleten vannak, az én szekrényem meg az alagsorban. A nulladik óra mindig csendes. De amikor vége, és jövök kifelé a teremből, már nehezebb. Mindenki az első órára készül, a hétvége után újra találkoznak a legjobb barátok, barátnők. Mintha sok év után először látnák egymást.

És akkor elkezdődik a horror. Elkezdődik… a NAP.

Végigsétálok a folyosón, a könyveimet szorosan a mellemhez szorítva. Csak éljem túl a szekrényemig. Hárman rálépnek a lábamra, ketten beleütköznek a vállamba. Természetesen jönnek a barátaim, nekik kedvesen köszönök, megölelem, megpuszilom őket. 

Aztán jön a buta szőke évfolyamtársam, akit mindenki utál, de nem mondja senki a szemébe, ezért mindenki csak nyalizik neki. 

Jön a szép lány, akit mindenki csak a lábai miatt szeret, 

jön a beképzelt lány, 

az okos lány, 

a csúnya lány, 

a barátságos lány, 

a stréber lány, 

a nyalizós lány, 

a szarkeverő lány, 

a pletykafészek, 

a lány aki elhiszi magáról, 

a kiskedvenc lány, 

a maximalista lány, 

a népszerű fiú, 

a szépfiú, 

a magas fiú, 

a kedves fiú, 

az a fiú, akiről senki sem tudja, hogy szerezte a gyönyörű barátnőjét, 

a stréber fiú, 

az okos fiú, 

a sci-fi fiú, 

az a fiú, aki körül zsongnak a lányok, 

az a fiú, aki nagyon elhiszi magáról, 

és végül, de nem utolsó sorban: én. 

Az iskolai folyosó olyan, mint egy jó thriller. Sosem lehet tudni, ki fog meghalni, és azt sem, hogy miért. E falak között a következő a törvény: a legnépszerűbbet követjük, hogy túléljük. Ha az egyiket leteperjük, biztos, hogy legalább nála jobbak leszünk, és az már valami. Általában én vagyok az, akit letepernek. De nem panaszkodom, mert azért sok barátom is van. 

Van a felszínes barátnőm, 

az igaz barátnőm, 

az igaz barátom, 

azok a barátaim akik együtt vannak (és hozzám járnak párterápiára), 

a megbízhatatlan barátnőm, 

az ideiglenes barátnőm, 

a jópofa barátom, 

az a barátom, akivel minden baromságot csinálok, 

az a barátom, akiről igazából semmit nem tudok, de azért is nagyon jóban vagyunk, 

az a barátom, akitől mindig mindent kölcsön kérhetek, 

a fangirl barátnőm, 

és… én. 

Én nem tudom melyik barátnő vagyok, lehet, hogy nem is akarom tudni. 

Az iskola egy dzsungel. Egy csatatér, egy verseny, egy túlélőtábor, egy labirintus. Minden nap minden ellenségeddel, barátoddal, hangulatoddal, érzelmeddel találkozol. Minden reggel fel kell venned a maszkot, azt a maszkot, amit ha leveszel, eltipor a csorda. Mert amint meglátnak valamit a valódi énedből, azonnal kihasználják. Nehogy jobb legyél náluk. De ha rajtad van a maszk és óvatos vagy, talán ellehetsz a barátaiddal.

Végül is annyira nem rossz a suli, csak tudni kell vele bánni.