Majoros Nóra: Helló, Liza!

Helló, Liza. Figyellek ám. Titokban. Tudom a neved is.

Látlak reggel meg este, de csak akkor, ha kinyitod az ablakod. Majdnem röntgenszemeim vannak, amik átlátnak a falon, de csak majdnem.

Látlak, amikor az iskolába mész. Cipeled azt a nehéz táskát, ami ki van tömve egy zsebkutyával.

Piha. Zsebkutya. Minek neked zsebkutya? Egyáltalán nem jó semmire.

Minden pocsolyába beletapicskol az udvaron, és amikor bemegy a házba, nem törli meg a lábát. Csupa locspocs lesz az egész lakás, apa és anya persze tiszta ideg.

Belelóg a füle az edényébe, amikor eszik, és minden csupa maszat körülötte.

Egész nap csak heverészik kinyúlva, mintha döglött lenne, amikor pedig te pihennél, szökdécsel  körbe-körbe, mint aki lenyelt egy békát.

Ronggyá rágja a balettcipődet. Meg a papucsodat. Meg a csizmádat is. Egyáltalán, mit fogsz az ablakpárkányra tenni, ha jön a Mikulás?

Megcsócsálja az uzsonnádat, de csak akkor, ha neked is ízlik. Ha azt szeretnéd, hogy tüntesse el, és anyu ne vegye észre, hogy nem etted meg, mert fúj, túl sok benne a vaj, akkor bezzeg nem eszi meg. Ha megpróbálod megvesztegetni gumicukorral, akkor se.

 És nem szereti a lányos játékokat. Mindent fiúsan csinál.

Szerintem neked egyáltalán nem kell zsebkutya.

Szerintem neked én kellek.

Itt találsz a ház előtt, a kuka mögött. Gyere értem.

Nyau

Ui.: Na jó, a zsebkutyát egyáltalán nem kell kidobnod. Elviselem, egye fene, akkor is, ha haszontalan. De talán… esetleg… nem akad véletlenül egy másik zsebed is?