Szilveszterre karácsonyt

Van olyan, kérem szépen, hogy a karácsonyi csúcsforgalomban néhány karácsonyi képeslap elkeveredik, és amikor később a postaládába teszi a kézbesítő, mi pedig megtaláljuk, kibontjuk és mohón elolvassuk - akkor nem a posta rendetlensége miatt bosszankodunk, hanem, annak örülünk, hogy egy kicsit visszacsempészte a szívünkbe a karácsony örömét. A mi postásunk szilveszterre kézbesített két küldeményt: Tóth Ági zenélő képeslapját és Tasnádi Emese londoni levelét. 

.......................................................................................................................

Tóth Ágnes: Karácsony

Karácsonyváró a tél,
Fehér szárnyán szél zenél.
Mosolyog a Hold az égen,
Hóangyalkák szállnak szépen.
Ezüstfenyő tárja karját,
Tőlük várja hópalástját
Lent a völgyben szól a harang
Azt énekli: „Giling-galang”
Hirdeti a szent ünnepet,
A kis Jézus megszületett.

A zenés videóért katt a vers címére. (Zene: Trifán László, megjelent a Macskadomb című CD-n)

.......................................................................................................................

Bódi Kati illusztrációja

Drága Adrikám!

Hogy vagytok? Hogy telnek a napjaitok? Milyen volt a karácsonyotok? Sajnos idén nem találkozhattunk, mert nem tudtunk hazarepülni Angliából. Talán majd húsvétkor…

De addig is, míg találkozunk, hadd meséljem el nektek az első angliai karácsonyunk egy történetét!

            Mert tudod, az úgy volt, hogy karácsonykor bejglit kell enni. Ezt persze senki sem meri állítani így konkrétan, de mindenki tudja, hogy a bejgli karácsonyi sütemény. Anyáink már napokkal előtte gyúrják a tésztát, dagasztják, kenik bele a tölteléket és dugják be a sütőbe. Majd úgy fél óra múlva izgatottan lesik, hogy vajon szétrepedt, vagy sem? Komoly hátsók komoly gondokkal tornyosulnak a sütő ablaka előtt. Mikor aztán végre kiderül a bizonyosság, akkor kisvártatva megszületik a magyarázat is: „Apa úgy szereti, ha jó sok benne a töltelék”.

Hol a karácsony?

Koppány Csenge

Hol a karácsony?

Gondolkodom, hol a karácsony. A fehér hóban? Ja, akkor a németeknek sok van belőle, nekünk meg csak a szutyok marad, mint a fociban. A kezemben langyosodó sörben? Nem, bár a színe stimmel, arany is meg csillogós, ha nem innék minden este talán különleges is lenne. A tinilányok mély értelmű karácsonyi posztjaiban? Hát, annál a csokinyuszi is jobbakat mondana. A műanyag díszekben? Rakat arany-árú festett ping-pong labda. A fenyő illatában? Ha nem műfenyőm lenne a rettentő környezettudatosság meg a takarítás miatt, talán tudnám. Akkor hol van? Az ajándékokban? Azokat már egy hete feladtam a postán, és a sorban állástól csak rohadt ideges lettem, nem átszellemült. Akkor? A pulykában? Az akciós combban nem volt. A szaloncukorban? Nem vettem, egy embernek húsz deka is sok. Ott porosodna februárig.

Jól tudom, hol a karácsony. Benned, ahogy fél csíkos zokniban rohansz a fához, anyukád frissen mosott hajának illatában, a nagypapád csillagszóróért való rajongásában, meg a mamád frissen sült bejglijében. A nevetésben, amikor, rájövünk, hogy ugyanolyan hátizsákot vettünk egymásnak a nagypapáddal, és a kihívó tekintetben, amit anyukád az új piros blúzában küld felém. A hirtelen fulladozó kacagásban, amikor meglátjuk, hogy két kézzel tömöd magadba a süteményeket. A dallamban, amit együtt éneklünk. A nappaliban, ahol a fenyő körül, matracokon, egymásba karolva alszunk el. A jóllakott szuszogásod hangjában.

Tudom, hol a karácsony. Elvitted magaddal.

Kép: Metzing Eszter

Hála az írásért

A karácsony ünnepében az a szép, hogy amíg készülünk rá, sok meglepetés érhet bennünket. Ebben az időszakban gyakrabban előfordulhat, hogy angyalokkal találkozunk, és magunk is angyallá válunk mások számára. Velem is ez történt, amikor karácsony előtt néhány héttel egy győri nyomda pénztáránál álltam sorba.

            − Tud itt valaki szépen írni? – kérdezte egy néni a sorban.

A nevében csodálatos írást sejtető cég főnöke próbálta neki elmagyarázni, hogy karácsonyi üdvözlőlapja nem fér bele a nyomtatójukba…

− De én nem nyomtatásról beszélek, hanem kézírásról! – válaszolta a néni.

Valaha szépen írt, de már remeg a keze.

A főnök széttárta a karját és csóválta a fejét. Sajnos ebben nem tudnak segíteni. A munkatársak profik szövegszerkesztésben, de olvashatóan egyikük sem tud írni. Állítólag a felesége egyszer megpróbálta, de kudarcot vallott. Sajnálja…

Mesés Ünnepeket!

Az Író Cimborák mondataiból fabrikálta: Szabó Imola Julianna

Már csak egyet kell aludni karácsonyig!

Kedves manók!

Már csak egyetlen egyet kell aludni karácsonyig! Mennyire durván izgi már?! Azt hiszem egyébként, hogy öregszem. Most, hogy harmadikos lettem, talán most értettem meg először igazán, miről szól ez a vers: „Tudni azt, / hogy majd délután / Emesénél leszek, / sokszor ugyanolyan jó érzés, / mint délután Emesénél lenni.” Úgy megszerettem az advent napjait, heteit! Olyan jó készülni és várni, várni, de valahogy nem úgy várni már, mint amikor kicsi voltam… Varázslatos időszak volt, kicsit szinte kár, hogy vége. Persze most is elég király napok jönnek, haha…

Csodálkoztok, hogy írok? November elmúltával tényleg nem sok szó szokott esni rólatok. De most kivételesen szeretném rendesen megköszönni nektek az adventi kalendáriumot. Minden reggel kis miniünnep volt, ahogy nyitottam a dobozkákat, ahogy a kis lüke tesómnak segítettem megkeresni az aznapi ablakot, és tök menő, hogy nekem már verseket is hoztatok, nem csak nasit, köszi! Piszkosul jófejek vagytok! Na jó, komolyan, tisztára meghatódom már itt a végén… De úgyse tudok aludni, túlságosan izgulok, meg most ahogy visszagondoltam… Na jó. Szóval tényleg. Köszi. És boldog karácsonyt nektek is! 

Luca

(Ja, és kúl volt a tizenharmadikai dupla vers!) 

A levelet lejegyezte: Rét Viki

(az idézet: Kiss Ottó)

(csokinyom: Szabó Imola Julianna) 

nagyobb képért katt ide:)

Ajándék?! És neked?

Ki mit kap karácsonyra?

A. A. Milne nyomán

Malacka tovább lustálkodott, mint tervezte, de aztán feltápászkodott, mert már nem halogathatta tovább, hogy karácsony előtt rendet rakjon abban a disznóólban, amit a házikójának nevezett. Egy baj volt csak, hogy kedve nem nagyon volt hozzá, ezért elhatározta, hogy áthívja Mackót, aki, ha nem is segít kézzelfoghatóan, de biztosan kitalál valami jó kis Karácsony Előtti Takarító Dalt, és úgy majd vidáman megy a munka.
De Micimackó a telefonhívásra a füle botját sem mozgatta. Malacka pedig egyre inkább úgy érezte, hogy egyedül képtelen nekikezdeni a munkának. Átballagott hát a Mackó odújához, és csodálkozva tapasztalta, hogy otthon leli, még csak nem is aludt.

- Ne mondd, hogy nem hallottál semmit. Három menetet is végigcsöngettem!

- Talán a fülemmel lehet valami – vonta meg a vállát Mackó, majd hozzátette: - De ez semmi, én Fülest próbálom elérni több napja, és a füle botját sem mozgatja, pedig neki jó nagy van.

- Komolyan mondod? – vágott aggódó képet Malacka. – Gyere, nézzük meg, mi lehet vele.

Rudolf beleüti az orrát...

Kedves Takács Ferenc a Rókagomba utcából és kedves Mikulás a szomszédból, az íróasztalod mellől!

Azt hiszem, itt az ideje, hogy bevalljam azt a régi csínytevésem, ami azóta is mázsás súllyal nyomja a lelkem. A levél a gyomrom nyomta, túl sok volt a verébfej a papíron. Akkoriban még tényleg nem tudtam olvasni, nagyon fiatal és buta rénszarvas voltam. De azért, kedves Mikulás, hadd jegyezzem meg, igazán nem szép tőled, hogy az én hátamon akarsz kimászni a slamasztikából, mi több leRÉMszarvasozol! Emlékszem, ott álltam az ablaknál, néztem, ahogy kínlódva olvasod a pacákkal tarkított levelet, s mire kibetűzted a lendkerekes repülőt, addigra úgy elfáradtál, hogy nyomban elaludtál.

És a lendkerekes dolgokat mindig Te magad készíted, azokat soha nem bíztad a manókra, különösen nem, ha ezüst festékkel kellett dolgozni. Mert az ezüst festék akkoriban nagyon drága volt, a manók meg előszeretettel pocsékolták az összes festéket, az ezüstöt különösen.

Nagyon megsajnáltalak akkor, Mikulás! Még most is jól emlékszem arra, milyen az, amikor egyedül van az ember, mindenki kineveti, mert engem is kinevetett mindenki a piros, világító orrom miatt. Igen, igen, akkoriban még nem voltam se híres, se neves!

Mézeskalács-pillangó.

Bernát

Papu kakaója a legjobb a világon. Az is finom, amit Mamu csinál, de Papué lekörözi. Igazi kakaóporból főzi, sok cukrot tesz bele. Jól fölkeveri, az örvény sötétbarna, amikor meg lecsillapodik, kivilágosodik a teteje. Sokáig kavargatja, hogy oda ne kapjon az alja, lekozmál, mondaná Mamu, de Papunak sose kozmál le, mert neki van türelme. Hagyja nézni, hogyan készül, és közben már lehet szívni a kakaóillatot. Néha van hozzá tejszínhab, rápúpozva jó nagy adag valódi tejszín, kemény, tömör, nem csak olyan mű. A fújósat Papu dezodornak hívja, de Bernát azt is szereti, és ha nem látja senki, a szájába nyomja, se kiskanál, se süti, se bögre, rögtön a szájába, titokban.

Papu-féle kakaót szeretnék majd vacsorára. – kéri Bernát Mamut, de Mamu kiábrándítja, az most nem fog menni, mert Papu nem lesz itthon este, sokáig dolgozik, későn jön haza, addigra mindenki alszik. Meglesz a kakaó holnap, most kárpótlásul csinál neki tésztát, a kedvenc sült tésztáját. Az olyan, hogy spagettiszálakat a tűzbe kell tartani. Szárazon, nem főve, kizárólag szárazon, a láng fölött megpirítani. Halványbarnára. Külön művészet úgy sütni, hogy ne égjen meg. Mert akkor keserű, emígy meg hasonlít a pattogatott kukoricára. Nem is arra, Bernát nem tudja, mihez hasonlít, egyszerűen csak a lángban pirult tésztára. Jó volna sokat enni belőle, de nem szabad, beledagad az ember gyomrába.

kép: Herbert Aniko

Üdvözlet Transzszibériából

Advent idején a megfáradt anyáknak

A tér hiányzik, a horizont, a távlat,

Ovis karácsony és télapó között

Szívük szolid muszájból díszbe öltözött.

Menüt terveznek, intéznek meglepit,

A dédike talán örülne ennek, itt?

Szaladnak áruházba, hogy bébipulyka lesz-e,

S a lelkük közben elvágyik messze, messze.

Hol a tél kőkemény, és nincsen semmi locspocs,

Óriási jegesmedve bújik bolyhos bocshoz,

Ezüst lazac halódik, Szerjozsa épp most fogta,

És a reggelihez is dukál a vodka.

Indulnának már holnap Transzszibériába,

Komor fenyvesek, vad vulkánok honába,

Dacolva fagyhalállal, vagy bármi más veszéllyel,

Csak ne kelljen még egy tepsi mézest sütni éjjel.

(Mészöly Ágnes)

A képeslapot Németh Eszter alkotta

A csiga. Télből araszoló. Tenger után vágyóknak.

Babiczky Tibor

 A csiga

Az idegen bizonytalan léptekkel érkezett a belváros felől. A mólóhoz közeli kávéház teraszán ült le. Kabátját mellén összefogta. Az ég szürke volt. A lomhán lélegző vizet figyelte, felszálló párát, árbocok ringatózó rengetegét. Egy arra tévedő csecsebecse árustól tengeri csigát vásárolt. Ízléstelenül színezett, lakkozott, ronda csiga. „Ez igazi?” – kérdezte az idegen. „Igazi” – felelte az árus. Szemöldöke éjsötét bozót, szakálla napégette tarló, tengerszürke szemében szomorúság. A füléhez tartotta a csigát, majd ferdén elmosolyodott. „A tengerből fogták ki” – mondta. „Vágyódik a tenger után, azért zúg szüntelenül, mint a hullámzás.” Az árus feltápászkodott, a kávézóban pénzt dobott a pultra, majd lassú léptekkel a móló irányába indult. A férfi a teraszon egyedül maradt. Előtte az asztalon egy üres söröspohár és a csiga. Szemét lehunyta. És akkor – a teste belsejéből jött a hang – meghallotta a zúgást.

Turbuly Lilla: Kedves Karácsony!

Ma december 8-a van, de már most világosan látom, hogy

− az idén sem fogom megtalálni azt az angyalkás ajtódíszt, amit két éve vettem, és már tavaly sem találtam;

− az idén sem lesz időm a tiszteletedre nagytakarítást rendezni, és kimosni a függönyöket;

− az idén is kopogós és égett lesz az „Azonnal puha” álnevet viselő karácsonyi mézes;

− az idén sem írok igazi képeslapokat (ahogy látod, még neked se);

− az idén sem nyerem meg a Készíts Kreatív Karácsonyi Ajándékot bajnokságot;

− és az idén is azt mondom majd, hogy nálunk azért van borleves és mákos guba Szenteste, mert ez a családi hagyomány – pedig csak azért, mert szeretjük, és egy óra alatt elkészül.

Csak azt mondd meg, hogy van az, hogy Te mindezek ellenére - mint váratlan, de kedves vendég egy feledékeny és készületlen családhoz - mégis megérkezel? Mert, ugye, az idén is megérkezel?

Lakner Zsuzsa illusztrációja, megjelent a Titkos(s)írás című könyvben (Artemisz Kiadó)

A Mikulás levele Takács Ferenc ny. egyetemi tanárhoz

Kedves Takács Ferenc a Rókagomba utcából!

El sem hiszem, Ferikém, hogy végre, annyi év után újra írtál nekem! Ha tudnád, mennyit keresgéltem annak idején a leveled! Még most is magam előtt látom a szépen kanyarított verébfej- betűidet. De hogy megértsd, mi is történt, kezdem a legelején, amikor is kezembe vettem azt a kis pacákkal tarkított, piros borítékot. Még egy kis rénszarvast is rajzoltál a hátuljára, igaz, a manók erősködtek, hogy az nem is rénszarvas, hanem antilop. Leültem hát kopott, bélelt fotelembe, egy kupac nevemre szóló levéllel, hogy átolvassam, feljegyezzem, kinek, hol, milyen kívánságát kell teljesítenem. A tied volt az utolsó a kupacban. 

Az eredeti Mikulás-levél Simon Réka Zsuzsanna és Egri Mónika jóvoltából

Takács Ferenc levele a Mikuláshoz

Kedves Mikulás!

Kérem, ne haragudjon, hogy levelemmel rabolom drága idejét. Tudom, hogy ilyentájt, december elején ki se látszik a munkából, azt sem tudja, hol áll a feje. Igyekszem hát rövid lenni.

Jelen soraimmal szeretném önt tisztelettel emlékeztetni egy korábbi levelemre. Tudom, ezerszámra gyűlnek a postaládájában, és szinte lehetetlen egyetlen egyet felidézni a tengernyi levél közül. Már ha egyáltalán sikerült elolvasnia annak idején – attól tartok, nem lehetett könnyű kibogarászni összevissza, ákombákom betűimet. Mentségemre szóljon, hogy akkoriban tanultam meg írni – lehetséges, hogy ezek voltak az első mondatok, amelyeket nem az iskolai füzet vonalazott papírjára írtam. Emlékszem, a tinta el is kenődött kicsit a levél végén (akkoriban töltőtollal írtunk az iskolában). Később ennek a balesetnek  tudtam be, hogy kérésem végül nem talált meghallgatásra. Hatévesen azt gondoltam, ha szebben írok, biztos megkaptam volna azt a repülőt. Ennyi év után bizonyára nem emlékszik rá, de abban a verébfej-betűkkel írt levélben ezt kértem: egy ezüst színű, lendkerekes repülőgépet. Ma is látom magam előtt: két oldalát fényes, piros csík díszítette, és felnyitható fedelű pilótafülkéjében „igazi", lemezből hajlított pilóta ült. Egy barátom születésnapi zsúrján játszottam vele, és miután szüleimet hiába nyaggattam, hogy vegyenek nekem is ilyet, legjobbnak láttam, ha kérésemmel önhöz fordulok. 

Rajz és szöveg: Dániel András

Szeretnétek havat?

Kép és szöveg: Bertóti Johanna

Üdvözlet Egyiptomból

Kedves Heni és a többiek!
Üdvözlet a napfényes Egyiptomból! Szerencsésen megérkeztünk, és mindenki puszil mindenkit.
Nóra

Az alábbi üdvözletet a következő képeslapok egyikén képzeljétek el:

1. A kép kerete vastag fehér sáv. Jobbra távol egy piramis, balra egy karácsonyfa. Az előtérben masnis csomagok. Itt-ott homály-effekt.

2. Nofretiti szépséges feje, a színezés felturbósítva. A háttér ciklámen.

3. Ugyanez narancssárga háttérrel.

4. Ugyanez neonzöld háttérrel.

5. Sivatagi naplementében köpködő teve.

Ezek csak az általam legjobbnak ítélt gyöngyszemek. Tervezem, hogy összeállítok egy válogatást.

Mintás teve Gízában - a szerző felvétele

Mozgó képeslap érkezett a múltból. Hét határon túlról.

Hét határonról zenélő képeslap. 

(a videóért kattints a Hét határon szóra:))

Batman és az Angyalok.

Kertész Edina képeslapja. 

Nagyításért kattints a képre!

Karácsonyi linzer

Nagyításért klikk a képre.

Kedves Távolság!

A nagyításhoz katt a képre!

Kedves Távolság, nézd meg ezt a videót is.

Helló képeslap, helló novemberkarú december!

Régen kupacokban gyűjtöttem a képeslapokat. Szerettem a felületüket. Szerettem, ahogy emlékeztetnek helyre és időre. Elképzeltem, hogy majd mennyire örül és meglepődik, aki megkapja a levelem. Nem e-mail, nem sms. Képeslap. Szagos tollal, kézzel írva. Néha úgy beleszerettem a lapokba, hogy fel sem adtam őket a postán. Megőriztem őket a télnek és a nyárnak. Pedig olyan meglepő gondoskodás és személyesség tapad a képeslaphoz. Ahogy a decemberhez. Rohanós és hideg, de ott lapul kicsi zsebében a meglepetés.

Jó lenne ablakot nyitni, begombolatlan kabáttal futni a télőszbe. Képeknek, szövegeknek, személyes részecskéknek engedni teret és időt. A bennünk zsugorodó gyereknek. Hátha előbújik, és újra ámuló arccal lesi a varázslatot. Aminek lennie kell. Punktum. 

Kérlek, nézzetek be, ha erre jártok! Mert ha olvastok minket, akkor mi is arra járhatunk, amerre ti. Amerre az ünnep, amerre a meglepetés. Amerre a december.

Köszönettel a szerkesztők:

  

Imola és Nóra

A legkedvesebb képeslap 1985-ből

Októberi esőcseppek – A búcsú

Egri Mónika

Most, hogy az utolsó ajánló is megjelent – még díjat is osztottunk –, és az októberi helyett immár novemberi esőcseppek szaporáznak a szürke felhőkdunnákkal takart égboltról, eljött a búcsú ideje.

Miközben a valódi, nedves, már-már könnycseppnek ható eső szaporán gyűlik az út széli vájatokban, a járda egyenetlenségeiben tócsává, egy kicsit a mi szívünk is szomorú.

De az arcunk nevet, hiszen Rét Viki szerkesztőtársammal sok, néha édes, néha keserű, vicces-bosszankodós, sírós-nevetős, egyszerű és töprengő pillanatot éltünk meg az ajánlók szerkesztése, publikálása közben.

Most november második felére átadjuk a stafétát a decemberi szerkesztőknek.

Mi pedig köszönjük, hogy olvastatok és írtatok!

Köszönjük az ajánlott szerzőknek és illusztrátoroknak, hogy megírták a könyveket, a kiadóknak, hogy kiadták, gondozták őket, hisznek bennük. Külön köszönjük, hogy figyeltek ránk, és kivétel nélkül mindannyian megosztották az ehavi bejegyzéseinket.

Mire ezt megírtam, odakint pocsolyává híztak a szorgalmasan hulló esőcseppek, húzzunk tehát esőkabátot, gumicsizmát. Gyertek velünk búcsúzóul egy utolsót önfeledten a pocsolyában ugrálni, hogy nevetéstől piros arccal várhassuk együtt a Mikulást és a Karácsonyt!

Szeretettel:

Németh Eszter

Végül, de nem utolsó sorban, köszönöm Rét Vikinek, alias Piros Tollnak, a szövegeink nyelvi szerkesztőjének a munkáját, figyelmét, segítségét a magam, az olvasók és a Cimborák nevében is! 

Ill, Egri Mónika

Drágán add a csápod!

Kedves egybegyűltek, drága ízeltlábú barátaim!

Immár évtizedes hagyománya van annak, hogy ezen a jeles napon, Szent Potroh napján szűkebb pátriánk, Kerekerdő lakói a szavazóodúkhoz járulnak, hogy titkos szavazással a rangos Aranycsáp-díj nyerteséről döntsenek. Mielőtt felfedném az idei kitüntetett nevét, hadd adjak hangot önfeledt ciripeléssel örömömnek és megkönnyebbülésemnek, amiért a szavazás az Amazonas-medence őserdejéből érkezett óriáscincér megfigyelők jelentése szerint ez évben mindennemű csalás nélkül zajlott le. Nagy szó ez, kedves ízeltlábú barátaim, nagy szó a mai nehéz időkben, amikor, tudjuk, egy kis fanektárral oly könnyű megvesztegetni bárkit!De nem csak ezért különleges a mai díjátadó ünnepség, drága barátaim. Különleges az idei alkalom azért is, mert ebben az évben rendhagyó módon nem egy ízeltlábú, hanem egy sajtos lábú kapja a díjat! Azt hiszem, ennél meghatóbb módon nem is fejezhetnénk ki a békés egymás mellett élés iránti szilárd elkötelezettségünket. Az utóbbi években sokszor összeakasztottuk csápunkat a sajtos lábúakkal, s közösségünk egyik-másik újonnan meggazdagodott tagja nem átallott az ő kétes szokásaikat követni, elég csak arra a mindenki által jól ismert nagyvállalkozóra gondolni, aki képes lett volna híres koncertpalotánkat, a Tücskölőt galacsinhajtó versenyek helyszínévé változtatni! Ám nem minden sajtos lábú megátalkodott, velejéig romlott gazember, drága barátaim, nagyon is sok közöttük a jó szándékú, tisztességes egyén. S ők még azokban a bogárpróbáló pillanatokban is tiszteletet érdemelnek tőlünk, amikor lehúzzák átizzadt zoknijukat, és megérezzük jellegzetes lábbűzüket. De hogy ne csigázzalak tovább titeket, kedves barátaim, hisz tudom, mennyire nem kedvelitek a csiganyálat, ünnepélyesen bejelentem, hogy az Aranycsáp-díjat idén Mikó Csaba kapja! Mikó Csabáról annyit tudtunk eddig, hogy terepszínű kalapot hord. Már ez is kiemeli őt a sajtos lábúak közül, hisz világosan jelzi, hogy tölgyfáink alatti felbukkanásaival még véletlenül sem akar riadalmat kelteni Kerekerdő aprócska lakóiban, igyekszik finoman beleolvadni a környezetbe. A díjat azonban természetesen nem ezért, hanem Veszélyben a Tölgy! című regényéért kapja. Mikó Csaba ugyanis író, regényeket és drámákat ír, s nagy megtiszteltetés számunkra, hogy új művében hírneves hősünk, az Öregtölgy megmentője, a tarkacsápú karcsúcincér, Csápy Tihamér potrohremegtető kalandjait meséli el. Nem is akárhogyan!

Hadd idézzek röviden jeles könyvkritikusunk, Futrinka Frigyes méltató írásából:„Veszélyben a Tölgy! című regényében Mikó Csaba olyan műfajt honosít meg szűkebb környezetünkben, ami eddig csak a távoli tölgyesekben volt ismert. Ez a műfaj pedig nem más, mint az AKCIÓMESEREGÉNY. S e kitűnő könyvben minden megvan, amit a műfaj megkíván, lélegzetelállítóan pörgős, akciódús cselekmény, több mint 400 oldalnyi tömény izgalom és feszültség, üldözéses jelenetek, szerelmi szál, humor, annyi fordulat, hogy csak kapkodjuk a fejünket, kellően árnyalt figurák, félreértések és félreismerések. Ráadásul a szerző mindent tud arról, hogyan is élünk mi, bogarak egy tölgyfán, milyen járművekkel közlekedünk a kéregsztrádákon, és milyen az ízeltlábúak lelke, milyen vakon engedelmeskednénk egy őrült akaratának is, csak ne magunknak kelljen döntenünk az életünkről. Még szerencse, hogy a regényben és az életben mindig akadnak megmentők, látszólag hétköznapi kis figurák, akik fellázadnak, és hőssé válva felveszik a harcot a náluk ezerszer nagyobb hatalommal bíró őrültekkel, drágán adják a csápjukat. Mikó Csaba jól tudja azt, amit híres mártírunk, Csegevarai Simon így fogalmazott meg: «a hatalom csak akkor érzékelhető, ha visszaélnek vele.» S az olyan saját erejüktől megrészegült őrültek, mint amilyen a regénybeli Mobi Lajos, bizony vissza is élnek vele, nemegyszer már csak a hatalom érdekli őket, a jótevő szerepében díszelegnek, miközben lelki és anyagi nyomorba döntik a nép egyszerű, élni vágyó, bennük bízó tagjait.”

Kedves ízeltlábú barátaim! Jómagam csak annyit fűznék ehhez hozzá, hogy a gyermekeimnek nagyon tetszenek a könyv rajzai is, amelyeket Lakatos István készített. Az is tetszik nekik, hogy csak kevés rajz van a könyvben, így a saját fantáziájukra hagyatkozva ők maguk képzelhetik tovább, milyenek is lehetnek a regény szereplői, akikben mi magunkra, a sajtos lábúak pedig saját magukra ismerhetnek. S még valami: a csemetéim alig várják már a folytatást, mert szerencsére folytatása is lesz e kiváló könyvnek. Sőt, bevallom, azért nyaggatnak, emeljem fel a szavam azért, hogy az iskolában ez legyen a kötelező olvasmány A kőszívű bogár lárvái helyett. Remélem, egy nap erről is szavazhatunk. Addig is emeljünk kalapot a kalapos író, az Aranycsáp-díj idei nyertese, Mikó Csaba előtt! És olvassuk, olvassátok izgalmas, szórakoztató, letehetetlen regényét!

Pacskovszky Zsolt

 (Mikó Csaba: Veszélyben a tölgy!, Kolibri Kiadó, 2014, 412 oldal)