Szilveszterre karácsonyt

Van olyan, kérem szépen, hogy a karácsonyi csúcsforgalomban néhány karácsonyi képeslap elkeveredik, és amikor később a postaládába teszi a kézbesítő, mi pedig megtaláljuk, kibontjuk és mohón elolvassuk - akkor nem a posta rendetlensége miatt bosszankodunk, hanem, annak örülünk, hogy egy kicsit visszacsempészte a szívünkbe a karácsony örömét. A mi postásunk szilveszterre kézbesített két küldeményt: Tóth Ági zenélő képeslapját és Tasnádi Emese londoni levelét. 

.......................................................................................................................

Tóth Ágnes: Karácsony

Karácsonyváró a tél,
Fehér szárnyán szél zenél.
Mosolyog a Hold az égen,
Hóangyalkák szállnak szépen.
Ezüstfenyő tárja karját,
Tőlük várja hópalástját
Lent a völgyben szól a harang
Azt énekli: „Giling-galang”
Hirdeti a szent ünnepet,
A kis Jézus megszületett.

A zenés videóért katt a vers címére. (Zene: Trifán László, megjelent a Macskadomb című CD-n)

.......................................................................................................................

Bódi Kati illusztrációja

Drága Adrikám!

Hogy vagytok? Hogy telnek a napjaitok? Milyen volt a karácsonyotok? Sajnos idén nem találkozhattunk, mert nem tudtunk hazarepülni Angliából. Talán majd húsvétkor…

De addig is, míg találkozunk, hadd meséljem el nektek az első angliai karácsonyunk egy történetét!

            Mert tudod, az úgy volt, hogy karácsonykor bejglit kell enni. Ezt persze senki sem meri állítani így konkrétan, de mindenki tudja, hogy a bejgli karácsonyi sütemény. Anyáink már napokkal előtte gyúrják a tésztát, dagasztják, kenik bele a tölteléket és dugják be a sütőbe. Majd úgy fél óra múlva izgatottan lesik, hogy vajon szétrepedt, vagy sem? Komoly hátsók komoly gondokkal tornyosulnak a sütő ablaka előtt. Mikor aztán végre kiderül a bizonyosság, akkor kisvártatva megszületik a magyarázat is: „Apa úgy szereti, ha jó sok benne a töltelék”.

            Tehát az úgy volt, hogy a bejgli egy komoly karácsonyi kérdéssé nőtte ki magát. Mert hát mégiscsak kéne itt enni valami karácsonyit, ha már halászlét nem lehet. Nem mintha halászlét tudtam volna főzni, de azt legalább mondhatom, hogy hát kérem ez egy szigetország, itt mindenhol csak tenger van és az édesvízi folyami halakat még hírből sem ismerik. A halászlékérdés kipipálva. Nyúlhatnánk hát a pulykához, de itt mindenki ahhoz nyúl, ez a böhöm nagy madár karácsonyi áldozati állat és minden angol háztartás asztalára az kerül karácsonykor. Nem beszélve arról, hogy akkor mindjárt kéne venni a böhöm nagy madárhoz egy böhöm nagy sütőt is, ami minimum 20 font és ez karácsony tájékán már megterhelő extra kiadás. A pulyka kipipálva.

            Tehát az úgy volt, hogy a bejgli mégiscsak egyre komolyabb tényezője lett a karácsonyi problémakörünknek. Lassan már másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy talán mégiscsak, esetleg, netalán, ha lenne egy kis idő, meg hát, szóval csak nem olyan nehéz ez és végül is egyszer csak el kéne kezdeni bejglit sütni. Éjszaka álmomban bejglik úsztak be valahonnan messziről és láttam, ahogy anyósom pakolja a diós bejgliket egymás után a kocsiba és mondja is hozzá mosolyogva, hogy „tudom, kisfiam, hogy ez a kedvenced”. És csak pakolta és pakolta. Majd csatlakozott hozzám anya is, aki hozta a mákos bejgliket, hogy „tudod, kislányom, apádnak is ez volt a kedvence”. A kocsi pedig lassan megtelt és már mindenhol bejglik voltak. Erre ébredtem fel, meg arra, hogy mégiscsak kéne sütni bejglit.

            Aztán mikor Péter egyik este megkérdezte, mit sütsz karácsonykor, a kérdés eldöntetett.

− Bejglit.

− Az jó. Diósat?

− És mákosat.

Nem lehet az olyan nehéz, mondtam magamnak és elővettem a szakácskönyvet. „Hozzávalók (2-2 rúdhoz, kb. 60 szelethez)” Ki a fene fog megenni ennyit?! Na, nézzük, mi kell hozzá! Liszt, vaj, tojás, tej, élesztő, cukor, mák, dió, méz, rum, mazsola, citrom, narancs, csokoládé, baracklekvár, méz. Most akkor ez bejgli, vagy christhmas pudding? Mintha nagyanyáink bejglijében nem lett volna ennyi minden. Mindegy, menjünk tovább. „A tésztához a sütés előtti este (Te jó ég! Ez két napos buli?!) a lisztet a vajjal összemorzsoljuk (na, ezt utálom, majd a lányok morzsolgatják, ők úgyis élveznek mindenben tapicskolni) és a tojássárgájával, a langyos tejben megfuttatott élesztővel, a rumban feloldott cukorral meg csipetnyi sóval összedolgozzuk.” Hát ez az! Élesztő. De mennyi az a 3 dkg élesztő, ha csak szárított granulátumod van?! Mondjuk azt: pár evőkanálnyi, érzésre. A mákot darálni kell, nem gond. A darálót kihoztam, és hozzá a mákot is. Egy pillanatra ugyan megfordult a fejemben, amikor pakoltam, hogyha Pétert a határnál ellenőrzik és megtalálják a mákot, nem kapcsolják-e le kábítószer birtoklásáért, de végül is a kutyát sem érdekelte, hogy mi van a dugig megpakolt autóban. Ennyi erővel Malacka (aki a megtévesztő neve ellenére aranyhörcsög volt) is kijöhetett volna a karantén fenyegetettsége nélkül. A mák tehát rendben, diót lehet venni, a mazsolát felejtsük el, a lányok leszavazták és ő is, így 3:1 a javukra, apa meg majd csipeget mazsolát külön, ha akar. Tehát a tésztát és a tölteléket is előző este elkészíteni és hidegre tenni. Menni fog ez, éreztem.

            A lányok lelkesen segítettek. Néha túl lelkesen, de legalább a piszkos melót, a vaj összemorzsolását a liszttel, elvégezték.  A nagyobbik profi volt, nem hiába az új angol oktatási reform, a cooking az iskolában. Ment minden, mint a karikacsapás. Egészen az élesztőig. A 3 dkg élesztő érzésre három evőkanál büdös kis golyócska (ahogy a kicsi hívta) lett. Meleg tejbe, pici cukorba, mint otthon. Majd „megfutik, kislányom”, ahogy a nagymama mondta. Amikor már repedezik a teteje, akkor jó. Hát nem repedezett. És futni is elfelejtett. Tán hideg a tej, mindenesetre a golyók tömbbe állva megkövültek. Még egy kis tejmelegítés, közben a rumban oldjuk a cukrot (hány kanál is az a 8 dkg?). Jó lesz már a tej, és mintha az élesztő kő is oldódna, és talán már kocog is egy kicsit, bár nem ártana, ha végre sprintelne.

− Teszed le azt a poharat, hé!

− Csak megkóstoltam. Mi ez?! Csípi a nyelvem!

− Rum és cukor. Nem gyereknek való.

− Miért? A papa is szerette, vagy nem?

− Vagy nem. Inkább dolgozz és keverd ezt bele a lisztbe!

− Ezt a büdöset? Mi ez?

− Ezt. Élesztő.

− És anya, az jó, hogy azok a golyócskák olyan nagy csomóban vannak a tésztában?

− Nem tudom. Nem hiszem. Talán, ha kipiheni magát az éjszaka, eltűnik.

− Mi?

− A büdös golyó.

− Jó, de mi piheni ki magát?!

− Ja, a tészta. Azt írták, egy éjszakán át hidegen pihentessük.

− Aludnia kell?!

− Valami olyasmi.

− A mi szobánkban meleg van, túlzottan is meleg. Oda nem jöhet.

− Majd lemegy a pincébe, vagyis a garázsba.

− Ezzel megvolnánk, lássuk a tölteléket.

A mákdarálás jó móka volt. A lányok felváltva nyomták a gombot. A dióval már volt egy kis probléma. Félő volt, hogy a kávédaráló nem birkózik meg vele, márpedig más aprító szerkezet (ha csak a sodrófát nem tekintjük annak) nem volt a háznál. Kissé köhögve, de végül is darált. A dobozra ugyan rá volt írva, hogy szigorúan és csakis kávémag őrlésére használható, de „egy életem, egy halálom, kipróbálom”. Ha a daráló leég, akkor nem lesz diós bejgli. És ráadásul apa még vehet egy új darálót is.

Forrt a tej, forrázódott a mák, a dió. Nem lesz ez túl híg?! Talán ha ez is alszik egy kicsit, és álmában duzzad egy picit… „Dunna alatt alszik az ég…” – miért is jutott ez most az eszembe?! Már este 9- re járt, a lányok fáradtak voltak, Péter még mindig nem ért haza. A tészta, a mák és a diótöltelék a garázsban pihent, a hidegben.

− Na, nézzük. Hogy aludtatok az éjjel?

− Tőlünk kérdezed, anya?

− Nem. Természetesen nem. Hanem a tésztától, a máktól és a diótól.

− Beszélgetsz velük?!

− Hátha akkor ügyesebben, és főleg készségesebben összeállnak nekem bejligvé…

− Erre kíváncsi vagyok.

− Én is. Segítesz?

− Ühüm. Mit csináljak?

− Ne nyúlj semmihez!

A tésztához még egy kis liszt, átgyúrni, négyfelé osztani és kinyújtani. Ekkora lesz az egész? Nem kéne ennek nagyobb téglalapnak lenni?! Az anyué mintha más lett volna annak idején. Miért is kerültem a konyhát karácsonykor?! Na mindegy, ez van, ebből kell rudat varázsolni.

− Hadd nyújtsam én is egy kicsit! – szólalt meg a kisebbik, és rögtön csatlakozott hozzá a nagyobbik is.

− Nem bánom, de csak óvatosan! Mert ha kilukad, rátok fogom!

− És most?

− És most feltekerjük.

− Csinálhatom?

− Nem. Még én sem tudom, hogy fog-e menni.

− Na, megy?!

− Szerinted?!

− Nem. Nem… igazán.

− Autch! Ez kifolyt.

− És az baj?

− Amennyiben a mákos és diós bejgli leírásához hozzátartozik, hogy a töltelék a tekercs belsejében van, akkor igen. Ha viszont azt nézzük, hogy legkésőbb a sütőben úgy is kidurran és kifolyik, akkor nem.

− Vagyis?

− Vagyis, ez van. Imádkozzunk, hogy ne jöjjön jobban szét.

− Ámen! És most akkor be a sütőbe?

− Nem. Még pihentetni kell.

− Miért?

− Nem tudom. Még előbb meg kell kenni felvert tojással is.

− Hadd kenjem én!

− Na, jó! De az ecset fejét lehetőleg ne hagyd el! – mondtam a kicsinek, aki széles mozdulatokkal lelkesen kenegette hol a diós, hol a mákos rudakat.

− Na most már tűnés innen, hadd rakjak rendet a konyhában!

Aztán csak álltam egy darabig, nézve a művet, a művüket, és erős kétkedésben voltam, hogy ebből valaha is bejgli fog kisülni a sütőben. „a tetejüket simára kevert tojással megkenjük, és körülbelül 1 órán át pihentetjük.” – olvastam ismét a szakácskönyvet tanácstalanul. De hol pihentetjük? Hidegen megint? Vagy melegen? Végül is ez egy kelt tészta, a keléshez pedig meleg kell. Vagy nem?! Végül is a hálószoba mellett döntöttem, becsuktam az ablakokat és nem kapcsoltam fel a fűtést. A kecske és a káposzta effektus, meg hát a kocka el van vetve, vagyis vagy lesz ebből bejgli, vagy nem. Tornyosultak bennem ilyetén a bölcs gondolatok, míg felmostam a konyhát. A sütő bemelegedett, a bejgli kedélyes kis pihengetése lejárt, és most már tényleg nem volt visszaút. Félúton még le kellett takarnom, mert hamar pirult a teteje, de azért türelemmel és némi aggodalommal vártam az egy óra végét, mire a bejgli kisülését ígérte a szakácskönyv. Közben szép lassan finom, kelt kalács illata lengte be a lakást és a gyerekek egyre gyakrabban sorjáztak ki a konyhába, hogy elkészült-e már a sütemény.

             Hát kész lett. És kirepedt. Természetesen. Mert nem is igazi bejgli az, ami egy kicsit nem folyik ki. (És néha meg nagyon.) De egyébként egészében véve és egyáltalán, és igazából majdnem olyan lett, mint egy BEJGLI. (Legalábbis az íze…)

És még csak nem is szeretem a bejglit….

Puszi,

Emese