Takács Ferenc levele a Mikuláshoz

Kedves Mikulás!

Kérem, ne haragudjon, hogy levelemmel rabolom drága idejét. Tudom, hogy ilyentájt, december elején ki se látszik a munkából, azt sem tudja, hol áll a feje. Igyekszem hát rövid lenni.

Jelen soraimmal szeretném önt tisztelettel emlékeztetni egy korábbi levelemre. Tudom, ezerszámra gyűlnek a postaládájában, és szinte lehetetlen egyetlen egyet felidézni a tengernyi levél közül. Már ha egyáltalán sikerült elolvasnia annak idején – attól tartok, nem lehetett könnyű kibogarászni összevissza, ákombákom betűimet. Mentségemre szóljon, hogy akkoriban tanultam meg írni – lehetséges, hogy ezek voltak az első mondatok, amelyeket nem az iskolai füzet vonalazott papírjára írtam. Emlékszem, a tinta el is kenődött kicsit a levél végén (akkoriban töltőtollal írtunk az iskolában). Később ennek a balesetnek  tudtam be, hogy kérésem végül nem talált meghallgatásra. Hatévesen azt gondoltam, ha szebben írok, biztos megkaptam volna azt a repülőt. Ennyi év után bizonyára nem emlékszik rá, de abban a verébfej-betűkkel írt levélben ezt kértem: egy ezüst színű, lendkerekes repülőgépet. Ma is látom magam előtt: két oldalát fényes, piros csík díszítette, és felnyitható fedelű pilótafülkéjében „igazi", lemezből hajlított pilóta ült. Egy barátom születésnapi zsúrján játszottam vele, és miután szüleimet hiába nyaggattam, hogy vegyenek nekem is ilyet, legjobbnak láttam, ha kérésemmel önhöz fordulok. 

Rajz és szöveg: Dániel András

Képzelheti csalódásomat, amikor december hatodikának reggelén, ablakba kitett cipőim mellett néhány alma és narancs (megjegyzem, az utóbbi nagy kincs volt akkoriban!) társaságában csak egy kötött sapkát meg egy mesekönyvet találtam. Édesanyám azzal vigasztalt, hogy egy év múlva majd biztos teljesül a kívánságom. Sajnos nem így történt. Bár levelet többet nem mertem írni önnek, titkon abban bíztam, hogy emlékszik még a kérésemre. Még néhány éven át minden december elején bizakodtam – mindhiába. Közben múlt az idő, és én lassanként  – remélem, nem bántom meg vele, hogy ezt bevallom – elérkeztem abba a korba, amikor többé már nem hittem benne, hogy ön valóban létezik. Beköltöztettem éppen elhagyott gyerekkorom fantázia figurái közé.

Különös módon – lehet, hogy nevetségesen hangzik – azt a lendkerekes repülőt mégsem sikerült elfelejtenem. Sok dolog után vágyakozunk életünk folyamán mindhiába – ám ezek többsége idővel, a beteljesületlenség keserű érzésével együtt, nyomtalanul eltűnik a rárakódó emlékek alatt. Ám ez a repülő, talán mert az első volt a sorban, velem maradt – képe újra és újra, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel életem során. Mintha ez a kis játék vált volna minden elérhetetlen dolgok előképévé, fém testébe sűrítve mindazt az idővel lassan szelídülő sajgást (vagy hogy is hívjam ezt a furcsa érzést), amit valaha szenvedélyesen kívánt, ám soha nem birtokolt dolgok emléke kelt olykor az emberben.

Kedves Mikulás! Írásom hosszabbra sikeredett, mint szándékomban volt. Talán menti a dolgot, hogy legutóbb hatvan éve írtam önnek. Itt, levelem végén, arra szeretném hát megkérni önt, hogy – ha ennyi év után egyáltalán lehetséges ez– , hozza el nekem végre ezt az annyi éven át várt repülőt. Talán megtalálja valahol raktára mélyén, eldugva néhány ki nem kézbesített, régi játék között. Remélem, nem nagy kérés ez részemről. Nagyon hálás volnék, ha teljesítené.

(Mint látja, időközben írni is szépen megtanultam, és golyóstollam pacát sem ejt már a papírra.)

Megértését előre is köszöni, és jó munkát kíván:

Takács Ferenc

ny. egyetemi tanár

Budapest, XI. Káplár utca 7/B, 3. emelet 5.

P. S. Most, hogy újra elolvastam a levelet, nem vagyok biztos benne, hogy bölcs dolog elküldenem önnek. Félek, hogy hibát követek el. Nem kéne megzavarni ilyen régi dolgokat. Talán a repülő így töltötte be feladatát, vagy ki tudja.

Hiába, öregszem. Fiatalon határozottabban döntöttem az efféle dolgokban. Mindegy, egy kicsit még töprengek ezen, mielőtt borítékba teszem a levelet.

T. F.