Októberi esőcseppek

Kedves Olvasóink!

Beköszöntött az október, esőtől fénylő háztetőket varázsolt, meg pocsolyába ugráló, gumicsizmás gyerekeket. És felnőtteket. Meg kutyákat. Ahova hideg esőcsepp freccsen, oda pedig morcos arcokat.

Októberben pocsolyává lényegítjük át egymás könyveit, gyönyörködünk, ugrálunk bennük, papírcsónakot úsztatunk rajtuk.
Egyszóval könyvajánlók következnek. Írók, költők írnak egymás könyveiről.

Tartsatok velünk!
Vagyis: gumicsizmára és esernyőhajóra fel!

Szeretettel az októberi szerkesztők:
Németh Eszter & Rét Viki

Egri Mónika képének felhasználásával.

Hangolódásként Tasi Kata esőcseppről szóló szövegét adjuk közre:

Egy tiszta őszi reggelen alakot öltött és felébredt egy vízcsepp a lassan hömpölygő folyó  ölében.

Milyen selymes és puha itt minden! – gondolta, és ringatózott tovább a mélyben.

Mi az a fényesség odafenn? – kérdezte egyszer.

A felszín – suttogta anyja, a folyó.

Úgy megnézném! – sóhajtotta a vízcsepp a fenti nagy világosságot látva, s egyre csak feljebb kívánkozott.

Menj hát! – dúdolta a folyó, és egy apró hullámmal a felszínre segítette az ifjú cseppet. – Eredj, gyermek!

A szél a vízhez hajlított egy fűszálat, a vízcsepp pedig belékapaszkodott. A következő  gondolattal már kint is volt a vízből.

Isten veled! – búcsúzott a folyó a vízcsepptől. – Légy mindig bátor és tiszta szívű! – kiáltotta még neki.

A vízcsepp szétnézett a fűszál tetején ringatózva. A szellő hűvösen fújt, a nap mégis melegen sütött, és éles színekben pompázó fű ringott mindenütt.

Átmegyek egy másikra – gondolta. – Bátor leszek! – s azzal lecsúszott a fűszálon.

De jaj! Alig hogy földet ért, s ringott volna tovább, valami elkapta, és húzta, egyre csak húzta lefelé.

Minden nyirkos, hideg és sötét lett körülötte.

Milyen furcsa ez a nyirkos, hideg és sötét hely! – gondolta. De azért nem félt.

Egy apró cérnaszál megcsiklandozta, ő pedig bebújt a cérnaszálba, és elindult, mászott, mászott, egyre csak mászott felfelé.

Idővel a szálacska kiszélesedett, száracska lett, és ki is világosodott. Gyönyörű zöld fény szűrődött be kintről, belül pedig minden meleg volt és illatos.

A vízcsepp egyre nekibátorodva kúszott felfelé, és egyszer csak megpillantotta a feje felett a hajnali égboltot.

Egy sárga virág szirmán ült, így lett belőle harmat. Lenézett a szárra, és mikor látta, milyen nagy utat tett meg, büszke volt és elégedett.

De jaj, jött egy hideg fuvallat, és a vízcseppecske megdermedt a virág szirmán.

Lett belőle hófehér dér.

Mozdulni sem bírt, egészen odabújt a sziromhoz, és kíváncsian várta, mi fog történni. Ekkor hirtelen felhasadt az Ég, és előbújt a Nap.

Ó, milyen finoman melenget! – örvendezett a vízcsepp, és elengedte a virág szirmát. A melegtől könnyű lett, szállni akart. Leugrott a sziromról, mégsem esett le. Szálldigált a szirom körül.

Lett belőle pára.

Egész nap röpdösött volna a virág körül, ha nem szalad oda egy kutya, és nem szimatolja ki őt a rejtekéről. De a kutya jött és szaladt, szuszogott, beszívta a párát, benne a cseppecskét, majd prüszkölt egy nagyot, és a csepp egyszer csak a levegőben találta magát, száz darabra szakadva, repülve, egyre csak repülve mindenfelé.

Milyen könnyű vagyok! Milyen erős vagyok! – lelkendezett, nevetett, és repült egyre feljebb. A cseppecskéi odafent ismét összekapaszkodtak .

Ó, milyen hatalmas vagyok! Látom az összes fűszálat, ezer virágot! És ott a folyó, az én jó édesanyám!

De ahogy feljebb ért, mégis inkább ezt gondolta: Ó jaj, mégis, mégis milyen kicsiny vagyok!  – mert felnézett az égre, a Napra. De csak repült, repült, mindig csak feljebb repült.

Más vízcseppek is voltak ám odafenn, akik hencegve keltek versenyre egymással.

A Naphoz közeledve a vízcsepp egyre csak fogyott. Zihált és szomjazott, de nem akart megállni.

Aztán végképp elfáradt. Felkéredzkedett egy felhőre, és leroskadt. Szuszogott, és épp nagyot kortyolni készült a felhőből, amikor egy másik kiszáradt cseppecske hullott le mellé az égből.

Szinte csak szállingózott, mint egy megtépázott madártoll. Elkapta, nem hagyta leesni.

Megitatta a felhőből.

Aztán lehullott még egy, és még egy. Ő valamennyit elkapdosta, megitatta őket, a pihegő

cseppek pedig gyűltek, egyre gyűltek a felhőn.

A végén már annyian voltak, hogy egymásba kellett kapaszkodniuk, ha nem akartak leesni.

Kortyolgatott a vízcsepp is, és újra erős lett. Egészen megizmosodott a nagy emelgetésben.

A felhő azonban nem nézte jó szemmel a gyülekezőt. Nehezek vagytok, szálljatok le! – morgolódott, és jól megrázta magát.

Az ijedősebb cseppek sikítva ugráltak le róla. Odalenn ekkor kezdett szemerkélni az eső. A vízcsepp is lenézett, és a folyót látta maga alatt.

Megpaskolta a felhőt, hogy az messzire szaladjon, és leugrott.

Lett belőle eső.

Hullott, hullott, hazahullott, és belehullott egyenesen az édesanyja karjába.

A folyó átölelte, és tovaringatta a mederben, hogy pihenjen, és keljen újra ezer útra, legyen pára, köd, harmat vagy eső, és szaladjon, repüljön, lebegjen, hulljon.

Hulljon akár a te tenyeredre.