Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) …és egy kicsi én

A szerző rajzaival

Jól emlékszem az ovira, nagyon is jól. A kedvenceim azok a kis átlátszó kockadobozokban tartott, színes műanyag kishalacskák meg kiskacsák meg ilyesmik voltak, amikkel szerintem valami feladatokat kellett csinálni. És az Anikó óvó néninek fantasztikus zsírkrétakészlete volt, emeletes dobozban nagyon sok színű! Én is mindig olyat szerettem volna! De még az Anikó néninél is jobban szerettem a Kiserzsinénit és a Nagyerzsinénit, a konyhás néniket. A Kiserzsinénit Nagy Jánosnénak hívták, és olyan kicsi volt, mint én (na jó, legfeljebb csak egy kicsit nagyobb). A Nagyerzsinénit Kis Jánosnénak hívták, és nagyon nagy volt, legalább százhatvan centi! A Kiserzsinéni mindennap bevitt a Nagyerzsinénihez a konyhára, és mindig kaptam egy kis kekszet meg kiszacskós tejport. Olyat a nagymamámtól is mindig kaptam. A stelázsin tartotta. De volt neki sezlonya és sparheltje is, meg minden ilyen S-betűse. És ő is kicsi volt, akárcsak a nagypapám, a tata. Szerintem a Juszti néninél, aki a nagymama testvére volt, és aki a kicsi nyári konyhában lakott a kis udvarban, elfért volna egy Imikém is, mert volt neki egy szép, íves kalitkája, amit a nagyságos úréktól kapott, ahol szolgált. De nem tartott benne semmit, csak úgy üresen odarakta a könyvek elé. Nagyon sok könyve volt, de férje egy se.

            Ezek mind eszembe jutnak, amikor kinyitom ezt a kicsis könyvet, ami pont olyan zöld, mit a mamáék sezlonya, és benne Kicsibácsi és Kicsinéni meg olyan, mint mama és tata. És amikor így mai napság az ősz színezte, nap melegítette udvaron a fejemre pottyan egy dió, akkor ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy felvegyem és óvatosan körbeforgatva megnézzem, van-e rajta egy kicsi kémény, egy kicsi ajtó és egy kicsi ablak, amin belesve megláthatnám a lépcsőt, ami kettészeli a fentet és a lentet, és rendet teremt ebben a kicsivilágban. Pont úgy, mint Kicsibácsi és Kicsinéni meg az Imikém és az ő könyvük. Mert este, egy zsúfolt, fárasztó nap után, ha bebújok az ágyba, be a könyveim közé, és körbenézek a polcon, hogy vajon ma este ki szólít meg, ki hív magával? Tóth Krisztina, Háy János, Rakovszky vagy Kundera, esetleg Faludy, vagy melyik komoly név? Akkor a kezem kinyúl és elindul, és kicsit megáll Vonnegutnál, elgondolkozik, tulajdonképpen miért is ne… egy kis fekete humor, kemény karcolat a komolytalanná váló komoly világról, ez pont jó lesz… vagy mégsem? Csak egy kis megtorpanás, csak egy kis bizonytalanság… és akkor már fogom is ezt a kicsi zöld könyvet, hogy elnyújtózzam benne, megszagolgassam friss, ropogós lapjait, miközben szemem egy alkalmas üveget keres, amibe az estének a dánielandrásos, kicsit szúrós, kicsit simogató, kicsit mosolygós és kicsit pityergős, de meleg, puha, körbeölelő illatát belezárhatom. A sorokkal együtt elröppen a nap minden nehézsége, agytekervényeim kényelmeset nyújtóznak, izmaim megpihennek, ellazulnak, s csak a nevetők vannak még ébren, hogy Kicsibácsi és Kicsinéni történeteit olvasva mosolyra húzzák számat. Majd lassan kihullik kezemből a könyv és elalszom, miközben arra gondolok, hogy közeledik a születésnapom, és szeretnék egy Imikémet.

tasnádi emese, egy kicsimse