Grafika: Klesitz Piroska |
Megkérdeztem a szomszéd bácsit,
elvetette-e már a sulykot.
Dörmögött a bajusza alatt,
aztán felnézett és csak mosolygott.
Bal kezében egy zacskó borsó,
jobb kezével már szórta volna,
ha kérdésemmel fel nem tartom,
pedig hátra volt még az uborka.
– Láttál már sulykot, kisbarátom? –
érdeklődött a szomszéd bácsi.
– Gondoltam, majd mutatni tetszik –
mondtam, mint aki nagyon kíváncsi.
– Mutatok én, ha elvetettem –
folytatta a bácsi a dolgot –
ezt a marék csicseri borsót –,
s láttam, az uborkáról lemondott.
Hátrakísért a szerszámokhoz,
egy régi szekrényben keresgélt,
s elővett egy nyeles fabunkót,
megsimogatta göcsörtös testét.
– Ezzel szoktam az ágyás szélén
cövekeket verni a földbe.
Én faragtam – mondta a bácsi. –
Látod, a nyele egy kicsit görbe.
Nálunk, Erdélyben sulyokbotnak
mondják az ilyet, kisbarátom.
Legénykoromban messze dobtam.
Ma már örülök, ha megtalálom.
Hazamentem, és apa tette
teljesen helyére a dolgot.
– Láttál már kalapácsvetőket,
meg más ilyen hajigálós sportot.
Valamikor a sulyokvetés
volt az erős legények sportja.
Ki dobja messzebb a fasulykot?
Erről szólt a faluvégi torna.
De te ne dobd messzebb a sulykot,
mint ahogy magad is szeretnéd.
Béla bácsi az uborkáját
szánta rád, én meg az egész estét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése