Majoros Nóra: Manó Marci titka

Illusztráció: Kyrú

Manó Marci szerette a kalandot. Erdőkön és mezőkön kószált, barlangokat fedezett fel, sasokkal és farkasokkal barátkozott. Egyszer még a tengernél is járt. Minden évben tavasszal kerekedett fel, és a tél beállta előtt hazament a falujába. Ilyenkor nagy tábortüzet gyújtottak, az összes manó köré telepedett, és Manó Marci meséit hallgatták.

Mesélés közben Marci észrevette Manó Mancit. Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta ugyan, de minduntalan belegabalyodott a történetbe. Tavasszal nemigen akaródzott neki útra kelni. Faggatták is a manókocsmában a manófiúk, mi ütött belé, de ő csak annyit dünnyögött maga elé:

            − Ennél veszedelmesebb kalandom még nem volt.

            Addig-addig mélázott, míg végül következő ősszel megkérte Manó Manci kezét. Hatalmas lakodalmat csaptak. Beköltöztek egy apró manóházba, amiben a nap is sütött egész télen a nagy boldogságtól.

            A bajok tavasszal kezdődtek. Ahogy a hóvirágok kibújtak a hó alól, Marci egyre nyugtalanabb lett. Mire az ibolya kinyílt, már egyáltalán nem bírt magával.

            − Drága Mancim, nekem muszáj elmennem csavarogni.

            − Menj csak, drága Marcim, de ne maradj sokáig.

            Ment is Manó Marci, és három nap múlva hazajött. Kalandok öröme ült az arcán. Manci begyújtott a kandallóban.

            − Mesélj a kalandjaidról, mint régen a tábortűz mellett.

            De Marci nem mondott semmit, csak mosolygott, és melengette a kezét a tűznél. Manci duzzogott egy kicsit, aztán elfelejtette, mert ennél sokkal fontosabb dolga is akadt: manóbabát várt, aki a következő tavasszal meg is született. Színes füst kanyargott a kéményből a nagy örömtől. Aztán Marci újra előállt az ötlettel, hogy neki csavarognia kell. Nem örült Manci, de mit tehetett? Elengedte. Három nap múlva Marci visszatért, és megint nem mesélt semmit. Manci két napig duzzogott, aztán megenyhült.

            Harmadik évben aztán nagyon öszevesztek.

            − Ne menj el, Marci, látod, milyen sok a dolog.

            − Nem maradok sokáig, tudod.

            − Menj máskor.

            − Most van itt az ideje.

            − Legalább azt mondd meg, hová mész.

            − Nem lehet, az az én dolgom.

            − Titkaid vannak?

            − Nincsenek – súgta Marci, adott egy puszit a fiacskájának, és kifordult a házból.

            Három nap múlva hazajött, és megint nem mondott semmit. Manci nagyon mérges lett. Hol sírt, hol kiabált. Jó sokáig tartott, míg megenyhült. Pedig sok mindent nem tehetett, mert Marci eltűnt a következő meg a következő tavaszon is. Egy ideig morgott meg veszekedett miatta, aztán beletörődött. Amúgy sem volt ideje mérgelődni, mert már kettő, aztán három, aztán négy, meg öt manógyerek sündörgött körülötte, aztán ahogy teltek az évek, jöttek a manóunokák. Marci, mint az óra, minden évben pontosan az ibolyák virágzásakor eltűnt.

            Végül Manó Marci megöregedett. Fájt a lába, csak bottal csoszogott. Eljött a tavasz, kinyíltak a hóvirágok, kinyíltak az ibolyák, de Marci csak álldogált a kiskapunál, és nem tudott elmenni sehová. Manó Manci figyelte az ablakból, aztán odahívta a legidősebb unokáját.

            − Gyere csak, Manó Muki. Szeretném, ha elkísérnéd a nagypapát valahová.

            − Hová?

            − Azt nem tudom. Az ő titkos helyére. Nem tud elmenni egyedül, és látom, milyen szomorú. Csomagoltam ebbe a táskába ennivalót, innivalót. Vigyázz rá az úton.

            Manó Muki a vállára vette az elemózsiás táskát, aztán kézen fogta a nagypapáját, és szép lassan vezette, amerre Marci mondta. Alig értek be az erdőbe, Manó Marci megállt egy fa alatt.

            − Miért álltunk meg, nagypapa?  Pihenni szeretnél?

            Manó Marci a fejét csóválta. Megkopogtatta a fa törzsét, mire lepotyogott a lombból egy kötéllétra. Szomorúan próbálgatta, de nem tudott felmászni.

            − Mássz fel, Muki!

            Muki egy szempillantás alatt fenn termett a fán. Az ágak közé rejtve egy magaslest talált.

            − Mesélj, Muki, mit látsz?

            − Nahát, látszik a házad, nagypapa!

            − Mondd el, milyen!

            − Egészen picinek tűnik innen! A kémény meg vékony csíkot ereget, nagymama biztos süt valamit. A ház melletti akácfának már zöldülnek a rügyei.

            − Nyitva vannak az ablakok?

            − Éppen most nyitja ki nagymama, és kirázza az asztalterítőt.

            − Milyen a nagymama?

            − Még nem tűzte fel a haját, meglobogtatta az ablakban a szél.

            Manó Muki három napig mesélt, csak éjjel aludt egy kicsit. Manó Marci három napig ült a fa alatt egy mohos fatörzsön, és hallgatta, amit az unokája mond. Aztán Muki lejött a fáról, szép lassan hazaballagtak, arcukon a kaland öröme ült, de a nagymamának egyikük sem mesélt semmit.

Nyúl, 2013. október 11.