Csík Mónika: Luigi

Kalas Zsuzsa grafikája

Lajosnak hívják a haverom,

de ő úgy szereti, ha szólítják: Luigi,

g-vel írják, de dzs-nek ejtik,

olaszosan, mint a nagy focistákét,

Lújdzsi, mondja neki a nagyapja,

így, hosszú ú-val, mert az öregnek

már nincs foga és amúgy is

szereti elnyújtani a dolgokat,

ahogy a történeteinek sincs soha vége,

egyik szundikálásból a másikba esik,

és ott csap bele a folytatásba, ahol abbahagyta,

háborúkról meg olyan időkről mesél,

amikor csak zsíros kenyeret ettek, tököt,

meg almaszószt, és kinyalták a lábost,

hisz örökké éhesek voltak,

nem is érti, hogy a mostani kölykök

miért válogatnak, túrják az ételt

mint a kismalacok, pizzát esznek

és Coca-Colát isznak, picát,

ő így mondja, annak az ételnek

semmi értelme, csak a lökött

tésztafaló digóknak való,

de egy alföldi kölyök ne egyen

ilyen ételt, kimondhatatlan nevűt,

amúgy is eltunyulunk tőle,

már fára mászni is elfelejtettünk,

bár lehet, hogy meg se tanultunk rendesen,

és focizni csak elméletben tudunk,

szotyival meg tökmaggal a tévé előtt,

de talán mindegy is, húszéves

korunkra úgy is belebolondulunk

a számítógépezésbe, a miénk

egy elfuserált generáció, Lújdzsi,

Lújdzsi, még ez a név is olyan

nehezen áll a szájra, mért nem

lehet Lajoskának vagy Lalinak

hívni, ha egyszer az a neve,

mi meg Luigival röhögünk ilyenkor,

Lajosnak csak férfiakat hívhatnak,

bajuszosakat, két gyerekkel,

és a feleség szólítja csak Lajoskának,

a Lali meg papagájnév, ki ne tudná,

egy Lalival nem lehet a csajoknak

imponálni, viszont a Luigi, így

olaszosan, már egészen más eset.