Takács Eszter: A kocka

Apró kocka volt. Papírféle anyagból lehetett, teljesen szabályos oldalakkal. Furcsa minták jelentek meg rajta attól függően, hogy a Nap milyen szögből sütött rá. Feltűntek, kicsit kidomborodtak, ahogy a fény játszott az oldalakon, majd belesimultak a felületbe újra. Még nem sikerült kétszer ugyanazt a mintát megfigyelniük. Három napja találtak rá, azóta nézegették messziről. A tengerparton feküdt, a sós homokban.

− Talán a víz mosta partra − találgattak, majd egyből el is vetették az ötletet, hiszen a tenger még teliholdnál, dagálykor sem emelkedett odáig, ahol a kocka hevert.

Hozzáérni nem mertek − az idősebbek tanításai szerint minden idegentől és újtól félni kell. Megdobálták messziről kavicsokkal, piszkálták hosszú fűszálakkal, de képtelenek voltak eltalálni. Kerestek vékony botokat, hátha meg tudják bökdösni: eredménytelenül. Szórtak rá homokot: mintha ott sem lett volna. Minden kísérlet után közelebb merészkedtek egy kicsit, míg végül már csak egy kéznyújtásnyira voltak. Hozzászoktak a jelenlétéhez. Titok volt, csak az övék.

Aznap naplementekor is ott ültek a homokban. Érezték, hogy valami történni fog, és nem akarták elszalasztani. Nézték, hogyan csillannak és emelkednek ki az ábrák a kocka felületéből, majd süllyednek vissza újra.

Egyikük hirtelen kinyújtotta a kezét és megérintette. Visszarándult, mintha fájdalmas lett volna, pedig csak a meglepetés ijesztette meg. Érezte a tárgyat, nem a semmit tapintotta. Egy pillanatig semmi nem történt, majd az ábrák egyszerre felizzottak és kiemelkedtek, a kocka a rajta lévő jelek geometriája mentén szép lassan darabjaira esett, a darabok pedig belesimultak a homokba és eltűntek.

Majoros Nóra illusztrációja