 |
| Bertóti Johanna illusztrációja |
Amikor reggelente a szerelvények felé siettek, hogy el ne késsetek
valahonnan, vessetek egy pillantást az aluljáró egyik zugában gubbasztó alakra.
Persze, alig lehet észrevenni, de keressétek meg a tekintetetekkel, és
gondoljatok erre a történetre, amit most elmondok róla. Ezzel is késleltetitek,
hogy egészen a feledésbe merüljön. Nem is tudom, honnan tudom, hogy ő az: mostanra
alig lehet megkülönböztetni a többi hajlékát vesztett szerencsétlentől, a
koldusoktól, vagy attól azoktól lecsúszott iszákosoktól, akik hol gönceikbe
burkolózva merülnek mély álomba, hol egymást piszkálják. Az egyetlen ismertető
jele, hogy egyik csoportba sem tartozik. Ma már senki nem tudja a nevét, de
régen aranybetűkkel hirdette magát mindenféle transzparensen és plakáton,
láttára özönlött a nézőtérre a nép, akik az ő tehetségével feledtették el
magukkal a mindennapok gondjait. Szajkónak hívják, és átváltozóművész volt.
Akkor még nem városokban élt, hanem egy kis faluban. Egy réges-régi hajnalon
arra ébredt, hogy traktor zakatol a fészke alatt. Először csak félálomban
hallotta, és azt gondolta, álmodik, de a zúgás egyre erősödött, míg végül
füstjével is elérte az ágat, amelyen a fészke állt. Szajkó annyira dühös lett,
amiért felébresztették, hogy mérgében megpróbálta túlkiabálni a traktort. Ez
annyira jól sikerült, hogy még ő is megijedt magától, mert kiabálása a
megtévesztésig hasonlított a traktor hangjára, mintha egy nagy motor kezdett
volna zúgni az ő csőrében is. Ekkor Szajkónak eszébe jutott, hogy még régebben
annyira idegesítette a libagágogás, hogy egyszer elkezdett gúnyolódni egy
libával, és azt vette észre, hogy mindenkinek tátva marad a szája, mert ő
teljes erejéből és egészen hitelesen ‒ gágogott. Tehetségeinket kamatoztatni
kell, ez áll a régi tanításban is, nem szabad elvesztegetni, így gondolta
Szajkó is, és amint rájött arra, hogy nem esik nehezére hangokat utánozni,
elkezdett komolyan foglalkozni a hangjával, minden nap kezdetén bemelegített, a
légyzümmögéssel lazította fel hangszálait, aztán következett a verebek
csettegése, a nap közepéig eljutott a szekérnyikorgásig, a kutyaugatásig, a
déli harangszóig, és a Kakukk jelzéséig, amiért egyszer majdnem verést kapott
más madárszülőktől, mert összetévesztették a betolakodóval. Estére maradtak a
tücskök, a tehénbőgés, a pásztor füttyentése, és Fülemüle bonyolult futamai, amitől
ő, vagyis az Éj Királynője igencsak zavarba jött, hogy a saját hangját hallja visszhangozni
a szomszédos ágon. „Te nem is vagy művész, csak egy ócska hangutánzó” – mondta
Szajkónak, és továbbröppent a fiatalasszony ablaka alá, ahol igazi
megbecsülésben és csodálatban részesítették trilláit. Szajkó ezt is sikerként
könyvelte el – hiszen még maga a primadonna is felismerte saját áriáját az ő
előadásában, ez nem jelenthet rosszat, sőt, azt jelenti, hogy hatásos és
bizonyos értelemben zavarbaejtő az, amit csinál, tehát ki kell találni valamit.
Szajkó akkor csatlakozott a gólyákhoz, amikor azok fiókáikat tanították
repülni, hogy ősszel melegebb éghajlatra repülhessenek. Messziről figyelte
őket, mert terve volt velük, aztán napról-napra közelebb ült hozzájuk, és végül
felajánlotta segítségét az ebédszerzésben. Gólya kételkedett Szajkó szavában,
de magával vitte a tóhoz halászni. Gólya belépdelt a vízbe, és várakozó állásba
helyezkedett, míg Szajkó egy bokor levelei közé húzódott a tóparton, ahonnan az
udvarló hím békához hasonlóan brekegett, és kisvártatva megmozdult a víztükör,
felbukkant egy, majd két nősténybéka-fej, végül hímek is jöttek, megverekedni a
területükért az idegennel, aki a parton ütötte fel a fejét. Gólyának se kellett
több, összekapkodott egy párat az összezavarodott békahadból, és repült haza a
fiókákhoz. „Mit kérsz ezért cserébe?” – kérdezte Szajkótól. „Nem kérek semmit,
csak hogy elvezessetek Afrikába, a fény és csillogás világába” – felelte
Szajkó. „Ahhoz együtt kell edzened a fiókákkal” – mondta Gólya. „Úgy lesz” –
mondta Szajkó, és másnap már el is kezdte a gyakorlatokat, amelyek a hosszú
távra erősítették meg a szárnyait.
Így került Szajkó Afrikába, ahol nyomban elszegődött egy vándortársulathoz
mint hangutánzó és hasbeszélő, és hatalmas sikereket ért el egzotikus meséivel,
amelyekben természetesen minden szereplőt ő személyesített meg. Hamar
elsajátította a víziló és a krokodil hangját, a közönség sikoltozott
rémületében, amikor a történetben ezek a fenevadak fordultak elő. Szajkó
megittasult ezektől a tekintetektől, amelyeket ő, apró termete létére, sakkban
tartott.
Elnézve ezt a szürke kis alakot az aluljáró egyik szegletében, értetlenül
állunk a dolog előtt: hogyan hagyhat el valakit ennyire a szerencse, amikor
éppen ő volt az, aki szót fogadott a tanításnak: ne hagyd, hogy kárbavesszen a
tehetséged, hanem élj vele!? Nos, tudjuk, hogy a szerencse forgandó, nem szeret
sokáig egy helyben ülni. Szajkó számára az átváltozás olyan lett, mint az
egyszerű levegővétel, kényszeressé vált, olyannyira, hogy már ő sem vette
észre, mikor vált át egyik szerepéből a másikba, mikor nevet tiszta szívből, és
mikor utánozza valakinek a nevetését. Lassan mindenki elmaradt mellőle, mert
képtelen volt beszélgetésbe elegyedni, nem voltak saját gondolatai, csak mások
gondoltait szajkózta, ami, kétségkívül nem valami eredeti, erre hamar rájön
bárki. Hiába utazott rengeteget, mindenütt meg tudták különböztetni az újszerűt
a régimóditól, és azt vetették a szemére, hogy nincs benne eredetiség, noha ő
éppen nem eredeti akart lenni: imitáló tehetségét akarta csillogtatni, ráadásul
sok munkája volt ebben a mutatványban. Csakhogy közben változott a világ,
eredetiségtől volt harsány minden, egyéniségek harsogták túl egymást, egyedi
árut árult mindenki, nem holmi ócska utánzatot. Szajkó tudása nem kellett, a
társulatok vezetői a vállukat vonogatták, menjen vissza oda, ahonnan jött, ott
még talán él a hagyomány, mondták neki, az egyszerű embereket könnyebb levenni
a lábukról. Igen ám, de Szajkó elfáradt, már nem fűlött a foga egy akkora
úthoz, és nem is igazán akaródzott hazamennie. Egy nagyvárosban mégiscsak
könnyebb elboldogulni, mint otthon, a faluban, gondolta.
Így került először a Vár előtti sétányra, utcai zenészként, mindenféle
hangszer hangját imitálva. De az időjárás kikezdte a hangszálait, amelyek pár
év alatt teljesen berozsdásodtak. A sétányról a járdaszigetre, a járdaszigetről
az aluljáró lépcsőjére, a lépcsőről a sarokba került. Az egyetlen, akivel talán
szóba állna még, a szoborember, aki mindenféle pózba merevedve áll hosszú
percekig, vagy akár órákig is, addig, amíg aprópénzt nem dobnak a lába előtti
kalapjába. De ő nem beszél, és látszólag a világ legértelmetlenebb mesterségét
űzi. Átváltozóművész. Olyan, mintha nem is ember volna, hanem egy szobor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése