Lakner Zsuzsa: Az álomfüggönyön át

                                                Turbuly Lilla kollázsával

Egy napsütéses reggelen történt először.

A rigó ordítozott a tetőn, én meg kinéztem, mi lehet a baja.

Mesél valamit a kollegáknak vagy fel van háborodva, hogy a verebek már megint kiették a tálból az összes napraforgót?

Átnéztem a park fölött az út túlodalán magasodó épületek irányába, és mintha megmozdult volna a kép. Mint amikor áramkimaradás van a tévéadásban.

Úgy tűnt, a rezgés mögött egy másik világ próbálja kigyúrni magát a felszínre...

Kiszórtam a napraforgómagokat a tálba.

A verebek rögtön ott termettek, aztán jöttek a cinkék, majd a rigók is. Ezek folyton veszekednek egymással a zsákmányon. Pedig ha szóba állnának a kis szemtelenekkel, tudnák ők is, hogy egy teli zacskó mindig van a cserép mögött.

A kicsi szürkék ugyanis oda járnak fosztogatni, ha néha tovább alszom reggel.

Van, hogy egészen az erkélyajtóig jönnek és szemrehányóan bámulnak befelé. Egy ilyen alkalommal fedezhették fel, hol tartom az utánpótlást.

Az a vibrálás ott... A felszálló meleg levegő az?

Termékeny volt a nyár. A madarak találtak ennivalót a környéken. Ezt abból gondolom,

hogy a cseresznye - és a galagonyamagokat rendszeresen a teraszunkra pottyantották.

Azt írták a madaras könyvben, hogy a városlakó repkedőket nyáron is etetni kell,

de az enyémek csak télen kezdenek izgatottan benézegetni az ablakon és rikácsolni a korláton.

Mikor lehulltak a levelek a fákról, és a kutyasétáltatók is elkezdtek kabátban járni,

az út túloldalán magasodó épületek is újra jobban látszottak, de csak az őszi

szürkeséget árasztották magukból.

Egy reggelen nagy csendre ébredtünk. Vastag hó borította a teraszt.

Izgatott madárlábak pecsételtek titokzatos jeleket a fehér párnába.

Felnéztem az égre. A túloldalon megint megrezgett a kép.

Lekotortam a havat a kis tálkáról, és beleszórtam az eleséget. Az erkély korlátján

feszengve várakozó cinkék azonnal odarepültek.

És ekkor a park másik végén résnyire nyílt a táj. Meleg sárgák, bizalmas narancsszínek, vakító fehér fények mélységéből kiröppent egy kis piros madár, és szállt felém a parkon át.

Markomba vettem egy pár napraforgót és kinyújtottam felé.

A tenyeremre szállt, felcsipegette a zsákmányt, barátságosan belecsípett a kisujjamba, körülnézett, mint amikor mi átkelünk a járdán, majd felreppent.

A rés a túloldalon kicsit szélesebbre tárult. A színes dzsungelből a szivárvány minden színében pompázó madarak vad csivitelése áradt ki a téli tájba.

Gyerünk, gyerünk - ordította a rigó a tetőről. Most, vagy soha!

Lenéztem a testemre. Fekete, fényes tollaim voltak. Óvatosan megemeltem, majd könnyedén kitártam a szárnyaimat. Ellöktem a lábam a földtől, és felszálltam mellé a párkányra.

Csak figyeld, hogy csinálom - mondta - gyerünk!

Az utolsó pillanatban surrantunk be a résen. Aztán becsukódott mögöttünk a táj és kinyílt egy másik...