Klesitz Piroska: Mese az álmokról

Miklya Luzsányi Mónika illusztrációja

Volt egy ország. Igazi mesebeli ország. Varázslényekkel, mesebeli királysággal, bölcs öreg királlyal, akinek, ha jól emlékszem – nekem is mesélte valaki –, szóval, ha jól emlékszem, vagy kilenc-tíz fia volt. Most azonban elég, ha hétig el tudok számolni, mert ez a mese a hetedik fiúról szól.

…a fiú egy nagy folyó partján álmodott. …Az ország, amiről már az előbb is szóltam, a folyó jobb partjára épült. Egy zegzugos vár volt az otthona, kanyargós folyosókon, titkokat rejtő termekben, tekergő lépcsőkön sétált napközben, és néha éjszaka is… Megállt az ablakoknál, hosszasan nézett a távolba, álmodón. Minden éjjel, és később már nappal is ugyanarról álmodott. A túlsó partról. Álmodott és mesélt… mesélt mindenkinek.

…hétfőn környező hegyekben tanyázó rettenetes sárkányoknak mesélt. Gyönyörű nagy sárkányok lakták a vidéket, mély bordó és smaragd színekben pompáztak, szemük, akár a drágakő, fogaik élesek, mint a kés, és tüzet okádtak, ahogy az egy rendes sárkányhoz illik. Nem kellett aggódni, hogy bármely más napon megváltozhatnak, megbízhatóan rettenetesek voltak. Ez a megbízhatóság a herceg szerint egy idő után akár unalmas is lehet. Arra gondolt, hogy ő bizony elcserélné a sárkányait valami másra. Valami sokkal izgalmasabbra.

…kedden erdőknek mesélt. Hatalmas mesebeli erdőknek. A királyság legöregebb fái az égig értek, ha igazán szép napjuk volt, zenélő levelekkel köszöntötték a herceget, suttogó páfrányokkal, pletykáló cserjékkel és mosolygó virágokkal vették körül, udvariasan hellyel kínálták tisztásaikon. Szerették a hetedik fiút, szívesen hallgatták a meséit… A herceg azonban, országának fáival, cserjéivel beszélgetve egyre inkább vágyódott távoli új virágokat, páfrányokat és fákat megismerni, idegen erdők gyümölcseit megkóstolni. …arra gondolt, hogy ő talán ezeket a varázs-erdőket is elcserélné valami másra.

…szerdán az arra járó tündéreknek mesélt. Tündérből bőven volt az országban. Jó tündérekből, akik törékenyek és szépségesek voltak. Kevésbé szépségesekből, vagyis titkos tündérekből, akik szintén jók voltak, meg persze csodaszép tündérboszorkákból is, akik kevésbé voltak jók, sőt… Talán még a sárkányoknál is rettenetesebbek voltak… Sokan voltak… – így egészen biztos lehetett benne a herceg, hogy valamelyikük betoppan majd, dacára a ténynek, hogy a tündérek roppant szeszélyes lények, akiknél valójában soha semmit nem lehet biztosan tudni. Ha a herceg valóban kiszámíthatatlan történésekre vágyott, hát a szerdai napokon ebből bőven kaphatott. Meg is unhatta volna… Pontosan így történt. A hercegnek már a tündérekből is elege volt. Arra gondolt, hogy ő bizony mind egy szálig elcserélné a tündéreit – a szépeket, kevésbé szépeket, jókat és retteneteseket egyaránt. Maga sem tudta, hogy mire, de valami egészen másra.

...csütörtökön a törpék fejedelmét látta vendégül. Különösebben nem várta a csütörtököt, mert a herceg neki is mesélt volna, ha szóhoz jut, de köztudott dolog, hogy a törpék főleg a saját zengő baritonjukat szeretik, esélye sem volt megszólalni a vendégség ideje alatt. Szerencsére a törpefejedelem nem mástól várt választ a kérdéseire, azonnal meg is válaszolta azokat, és már szónokolt is tovább. Szegény hercegnek ezeken a napokon valóban volt rá oka, hogy arra gondoljon, ő bizony elcserélné a zengő hangú vendéget akármi másra.

…pénteken a király méneseit látogatta. Mindössze hét paripa vágtatott hegyre fel, völgynek le. Mégis, aki csak látta, azt ámulatba ejtette a királyi ménes, mert ezek a paripák különlegesek voltak: fémes arany-, ezüst- és éjfekete szőrű, irdatlan nagy szárnyas lovak. Elrepítették a herceget gondolatai szárnyalását követve egészen a folyó partjáig. A túlpartra még ezek a varázslények sem szállhattak. Varázsuk a folyóig ért csupán. Legalábbis a herceg kérdésére fejüket rázva fújtattak, és patájukkal keményen dobogtak a köveken. A herceg szerette ezeket a semmihez nem hasonlítható lényeket, időnként mégis úgy érezte, bizony még őket is elcserélné valami más csodára.

…szombatra mindig elfáradt, el is kedvetlenedett, és apjának könyvtárszobájában kutatott ősi tekercsek, vaskos kódexek megsárgult lapjain választ keresve az álmaiban felsejlő túlpart után. Hiába. Semmi használhatót nem talált. Legendás hercegi türelme is fogytán volt már. Úgy érezte, hogy az egyedülálló könyvtárat is elcserélné már, hiszen hiába a kódexek, tekercsek, fóliánsok és a különböző kincset érő ritka oklevelek, ha azok nem adnak választ a kérdéseire.

…egy vasárnap éjjel, amikor nem tudott aludni sem, csak borongva nézte a toronyszoba ablakából a folyó hullámain csillogó holdfényt, nekiindult az éjszakának. Kiment a folyópartra, leült egy nagy kőre, és számolta a hullámverést. Várt. Úgy érezte, azon az éjen történni fog valami. Talán órákon keresztül, talán csak pár percig ült ott, nem tudta később visszaidézni. Valami partnak verődött tompa puffanással. Apró csónak volt. Ilyennel még sohasem találkozott a fiú, mert hiába köszönt neki udvariasan, a kis ladik válaszra sem méltatta. – A herceg szíve hatalmasat dobbant. Talán erre várt oly régóta. Talán ez a titokzatos, bár kicsit modortalan csónak fogja neki megmutatni a túlpartot, hát rábízta magát, és a lélekvesztő átkelt vele a nagy vízen.

…s valóban. A túlsó partra érve a fiú soha nem látott világra csodálkozhatott rá. A hajnali párából ismeretlen, furcsa ország körvonalai rajzolódtak ki. A herceg nekivágott ennek a világnak a hajnali nap sápadt fényénél. Nem köszöntötték a fák, a cserjék, a virágok és a kövek, mint otthon, de mégis… vonzotta az út, ami végeláthatatlanul kanyargott a lába alatt.

Este lett, reggel és újból este… Mennyi idő telt el, mióta partot ért? Már nem emlékezett rá, nem is számolta.

…a fiú a nagy folyó bal partján álmodott. Homályosan motoszkált még a fejében, hogy valamikor herceg volt egy országban, ami a folyó jobb partjára épült. …de már nem emlékezett rá tisztán. Rótta a város zegzugos utcáit, a kanyargós sikátorokat, tekergő lépcsőket szerette legjobban. …és újból álmodott. Minden éjjel, és később már nappal is – ugyanarról. A túlsó partról. Álmodott és mesélt… mesélt mindenkinek.