Kalas Zsuzsa: Akarom királylány

Miklya Zsolt illusztrációival

A kisfiú mindhárom kavicsot egymás mellé rakta, és egészen föléjük hajolva azt suttogta:

– Piros – úgy, hogy csak ő hallja, meg a kavicsok. A bal szélső kavics lassan felizzott, és piros színben felderengett.

– Sárga – súgta alig hallhatóan ekkor a fiú.

Kisvártatva a középső kavics szürke színe lassan élénksárga lett.

– Kék – fújta elhalóan, és a jobb szélső kavics kék színűvé változott.

Egy elhagyatott sikátorban kuporgott a fiú a földön, azt hitte, egészen magányos ezen a tűző, rendkívül forró nyári napon, és senki sem látja, mit csinál. A kavicsok fénye lassan kihunyt, ő pedig felmarkolta, és a zsebébe tette a kincseket. Egy darabig üldögélt, és azon töprengett, most mitévő legyen a zsákmánnyal. Tényleg ezek azok a kövek! Az elvarázsolt hercegek! Hallotta a legendát, mert már mindenki erről beszélt a városban, és mikor megpillantotta a három kavicsot a folyóparton, nagyot dobbant a szíve. Gyorsan felszedte, és biztonságos helyre szaladt velük, ahol kipróbálhatja. A kövek engedelmeskedtek neki. Kisvártatva ismét előszedte a kavicsokat, kirakta maga elé a földre.

– Lila – súgta átszellemülten, s a bal szélső kavics lassan lila színben pompázott. Élvezte, hogy az akarata teljesül, és a kő engedelmeskedik neki.

– Piros – lehelte, s a középső kavics piros színűvé változott. A földön kuporogva a harmadik felé fordult, azonban mielőtt megszólalhatott volna, éles hang csattant.

– Na, add csak ide őket gyorsan! – s az addig napsütötte kövezetet sötét árnyék színezte lilára, eltakarva a napot a fiú és a kavicsok elől. A fiú hunyorogva emelte fel a tekintetét, és az éles ellenfényben, az arcot takaró díszes jasmak ellenére is felismerte, ki áll fölötte. Nem, nem félt. Inkább csak kíváncsi volt. És ellenkezni sem akart. Felmarkolta a három kavicsot, és szó nélkül belepottyantotta a várakozó, karcsú barna tenyérbe. Míg a vékony ujjak összezárultak a zsákmányon, és valahová, a nagy köpeny rengetegébe rejtették azt, aranykarperecek csilingeltek.

Egy perc múlva már ott sem volt, s a fiú felszabadultan ugrálva kezdte kiabálni az utcán, hogy mindenki értesüljön a rendkívüli eseményről, amely épp vele történt meg.

– Láttam! Láttam! Itt volt nálam, még a kezét is megérintettem! Akarom Királylány! Akarom Királylány! – Az apró sikátor szűk kunyhóinak ajtóiból egyre-másra bukkantak fel a csodálkozó emberek, pedig a déli hőségben senki sem szeretett a napon tartózkodni. A fiú szenzációja azonban mindenkit érdekelt. Hisz ez különös, már jó ideje színét sem látták, mióta elterjedt a hír, ki sem merészkedett a palotából.

A Királylány a sikátorban a fal mellett haladt sietve és nesztelenül, karcsú lábán puha saru feszült. Hallotta háta mögött a kiabálást, de nem törődött vele. Szinte futott a palotába, hiszen már úgyis kiderült minden, az egész város tudja. Hogy ő volt az, aki kavicsokba zárta a kérőit, bosszúból azért az egyért, aki elhagyta. Azt úgysem tudja senki, amit az Öregember mondott, aki a kavicsokat adta, hogy vigyázzon, mert csak addig tart a varázs, ameddig igazán akarja, mert ha nem, akkor visszájára fordulhat minden. Most izgatottan szorította a kavicsokat a kezében. Talán még nincs baj. Fogalma sincs, miért lett egyszerre olyan unalmas a parancsolgatás, miért bosszantotta őt úgy a három balga herceg, akik csak engedelmeskedni tudtak, hogy már nem okoztak örömöt számára, és mérgében kidobta a kavicsokat az ablakon. Csak egy percre vált meg tőlük, de már rögtön meg is bánta, szaladt le a palotalépcsőn a folyópartra, és még látta messziről, ahogy a fiú összeszedi őket. De most sikerült visszaszerezni, és talán még nincs baj, mondogatta magában, ahogy a palotába ért. 

Ott sietve visszavonult abba a kedvenc termébe, amelynek közepén szökőkút csörgedezett, és ahol a puha párnákon elhelyezkedve végre kipakolhatta zsebéből a köveket.

A legszebb aranyrojtos párnára helyezte őket egymás mellé, és mivel tudta, hogy senki sem láthatja, felhajtotta jasmakját, aztán föléjük hajolva odasúgta:

– Piros – és várt. Semmi sem történt.

– Lila – szólt ismét, és várt. A kavicsok szürkén ültek az aranyszínű párnán. A lány ingerülten szólt.

– Zöld – de továbbra sem változott semmi. Idegesen hajába túrt, az aranykarperecek csilingeltek a csuklóján, aztán szemét lehunyva úrrá lett indulatán, és ismét megpróbálta.

– Kék – hiába. A lány arcát végigszántotta a düh, és keze indulatosan a kövek felé nyúlt.

– Eh, hát miért nem engedelmeskedtek! – kiáltotta, és kezébe kapva a szeme elé emelte, megrázta őket.

Különös dolog történt. A kövek aranyszínben izzottak fel, s a lány ijedten ejtette le őket a párnára.

– Kék! – szólt megszeppenve, mert meg akarta mutatni, hogy még mindig ő parancsol. De a kövek nem váltottak színt, csak fényesen izzottak.

– Akarom! – kiabálta most már ijedten a királylány, ahogy annak idején az Öregember a varázsigét tanította neki.

– Akarom! Akarom! – de a kövek csak tovább izzottak.

Már ekkor tudta, hogy baj van. Hogy elvesztette a hatalmát, a kövek nem engedelmeskednek többet, és szeme sarkában látta az Öregembert, amint belép a trónterem ajtón, és felé indul. Nem akart róla tudomást venni.

– Piros! – kiáltotta kétségbeesetten, és látta, ahogy a lába zsugorodik, és a keze is összetöpped a teste többi részével együtt. Érdekes, belül sem érzett már semmit. Eltűnt az akarat, a gyűlölet és a bosszúvágy, ami addig hajtotta. A miatt az egy miatt, aki olyan rútul faképnél hagyta. 
Az öregember odalépett a párnához. Négy kis szürke kavics hevert ott, ő pedig a markába vette, és zsebre vágta őket.