A szerkesztő elköszön a júliustól

Kedves Olvasók, Szerzők és Illusztrátorok!

Elmúlt a július, az átváltozás hava itt a blogon.
Szeretném megköszönni a bátorságot, hogy mertetek ismeretlen terepre merészkedni - és micsoda vidékek tárulhattak mindannyiunk elé...!
Köszönöm a meséket, a verseket, a lírai szövegeket az illusztrátoroknak, és a fantasztikus képeket az íróknak.
A blog három utolsó júliusi bejegyzéséhez - Vajda Melinda belső alakulásáról valló verséhez, Simonyi Cili, alkotótársam gyönyörű írásához és Szántói Krisztián komoly, szép prózájához saját fotóimat töltöttem fel - bevallom, az utóbbi időkben szenvedélyemmé vált a fényképezés...

Azt hiszem, Ovidius előtt sem kéne pironkodnunk...

Molnár Krisztina Rita

Szántói Krisztián: Átváltozás

Molnár Krisztina Rita Fotóillusztrációja

  A csöndes fiú lefeküdt az avarba. A sárguló lombokon keresztül áthatolt a bágyadt őszi fény. Szemét becsukta, élvezte a nyugalmat, a fény és árnyék vibrálását a szemhéja alatt. Itt az erdőben béke volt, nem zavarta semmi. Elszunyókált a földön, csak néhány hangya mászott a hajába.

  Virágot, házakat rajzolt a lapra, felül repülők, űrhajók lettek a ceruzanyomokból. Később a rajszakkörben a linóleumba metszette a Szabadság-szobor nőalakját, korsókat és a várat festette le a többiekkel. Aztán készült a felvételire, csontvázat rajzolt.

  Mindig is távolról szerette szemlélni a dolgokat, így érezte magát biztonságban. Az izgalmas regények, életrajzok világába menekült.  – Van Gogh fülcimpájának egy darabját elküldte egy prostituáltnak – olvasta lehajtott fejjel a vonaton. Egész úton nem mert felpillantani, egy szép lány ült le vele szemben, aki a Balaton-parton szállt fel.

 Azt gondolta, ha majd nagyon jól fog rajzolni, észreveszik és szeretni fogják. Újabb és újabb lapok teltek meg küzdelmes órák alatt. Figyelni, koncentrálni, gyakorolni, menni fog. Az évek teltek, a helyszínek változtak, szűk szobák, magányos esték, megbízások, határidők, félelmek. A fiú teremtett univerzumának foglya lett, távolról szerette szemlélni a dolgokat és álmodni szeretett a legjobban. Úgy érezte, hogy már soha nem fog elég jól rajzolni.

 A csöndes fiú lefeküdt az avarban. Most úgy gondolta, ha jön az este akkor is ott marad, nem megy vissza oda, ahol enni-inni kell, félni a holnaptól. Nézte a lombot, nézte a felhőket, aztán bezárta a szemét. Azt álmodta, hogy szellő, fény a lombok közt, árnyék a mélyben. Az avarban a hangyák átmásztak egy ceruzaforgácson és a fűszálakat meglengette egy kósza fuvallat.

Simonyi Cecilia: Kék és fehér

Molnár Krisztina Rita fotóillusztrációja

Mostanában van,

hogy nem férnek el a gondolataim.

Reggel még csönd, fehér. Aztán ébrednek, sorra,

színekkel telik meg a fejem.

Halványzöld mosolyú. Igen, olyan jó volt a tegnapi kávé.

Rózsaszín, ölelést idéző.

Összevissza cikázik, ragyogó sárga ötletek, sok.

Izzó vörös, szívszorongató ránézni. Nem, nem akarom, hogy már megint eszembe jusson.

Kicsi barna, folyton morog. Tudom, szerintem is, de most hallgass már el…

Szürke és ólomsúlyú.

Ez meg egész áttetsző…

Estére tömeg, káosz, mind akar valamit. Szétszednek, sírok.

Aztán

felhőkre ültetem őket,

egyesével.

Nézd, ez itt pont jó lesz. Puha. Elfekhetsz. Te is. Te is.

Megölellek,

jól van. Most menjetek.

Egy pillanatra

kettesben maradunk,

a kék-fehér ég,

meg én.

Vajda Melinda: Kiszámolós

Molnár Krisztina Rita fotóillusztrációja

Egyszer volt egy leány,

Flegma, kócos, trehány.

Kétszer volt ő múzsa,

Csókja félszeg, kurta.

Háromszor volt eleven,

Mindent akart, szertelen.

Negyedszerre megállott,

Hogy lássa a világot.

Ötödjére útnak eredt,

Körbenézni dombok felett.

Hatszor lett ő szerelmes,

Boldog, szép és szellemes.

Most a bűvös hetedik:

Minden érzést belevisz.

Karonülő csodálja,

így teljes a mamája.

Láng Orsolya: Egy átváltozás története

Bertóti Johanna illusztrációja

Amikor reggelente a szerelvények felé siettek, hogy el ne késsetek valahonnan, vessetek egy pillantást az aluljáró egyik zugában gubbasztó alakra. Persze, alig lehet észrevenni, de keressétek meg a tekintetetekkel, és gondoljatok erre a történetre, amit most elmondok róla. Ezzel is késleltetitek, hogy egészen a feledésbe merüljön. Nem is tudom, honnan tudom, hogy ő az: mostanra alig lehet megkülönböztetni a többi hajlékát vesztett szerencsétlentől, a koldusoktól, vagy attól azoktól lecsúszott iszákosoktól, akik hol gönceikbe burkolózva merülnek mély álomba, hol egymást piszkálják. Az egyetlen ismertető jele, hogy egyik csoportba sem tartozik. Ma már senki nem tudja a nevét, de régen aranybetűkkel hirdette magát mindenféle transzparensen és plakáton, láttára özönlött a nézőtérre a nép, akik az ő tehetségével feledtették el magukkal a mindennapok gondjait. Szajkónak hívják, és átváltozóművész volt. 

Akkor még nem városokban élt, hanem egy kis faluban. Egy réges-régi hajnalon arra ébredt, hogy traktor zakatol a fészke alatt. Először csak félálomban hallotta, és azt gondolta, álmodik, de a zúgás egyre erősödött, míg végül füstjével is elérte az ágat, amelyen a fészke állt. Szajkó annyira dühös lett, amiért felébresztették, hogy mérgében megpróbálta túlkiabálni a traktort. Ez annyira jól sikerült, hogy még ő is megijedt magától, mert kiabálása a megtévesztésig hasonlított a traktor hangjára, mintha egy nagy motor kezdett volna zúgni az ő csőrében is. Ekkor Szajkónak eszébe jutott, hogy még régebben annyira idegesítette a libagágogás, hogy egyszer elkezdett gúnyolódni egy libával, és azt vette észre, hogy mindenkinek tátva marad a szája, mert ő teljes erejéből és egészen hitelesen ‒ gágogott. Tehetségeinket kamatoztatni kell, ez áll a régi tanításban is, nem szabad elvesztegetni, így gondolta Szajkó is, és amint rájött arra, hogy nem esik nehezére hangokat utánozni, elkezdett komolyan foglalkozni a hangjával, minden nap kezdetén bemelegített, a légyzümmögéssel lazította fel hangszálait, aztán következett a verebek csettegése, a nap közepéig eljutott a szekérnyikorgásig, a kutyaugatásig, a déli harangszóig, és a Kakukk jelzéséig, amiért egyszer majdnem verést kapott más madárszülőktől, mert összetévesztették a betolakodóval. Estére maradtak a tücskök, a tehénbőgés, a pásztor füttyentése, és Fülemüle bonyolult futamai, amitől ő, vagyis az Éj Királynője igencsak zavarba jött, hogy a saját hangját hallja visszhangozni a szomszédos ágon. „Te nem is vagy művész, csak egy ócska hangutánzó” – mondta Szajkónak, és továbbröppent a fiatalasszony ablaka alá, ahol igazi megbecsülésben és csodálatban részesítették trilláit. Szajkó ezt is sikerként könyvelte el – hiszen még maga a primadonna is felismerte saját áriáját az ő előadásában, ez nem jelenthet rosszat, sőt, azt jelenti, hogy hatásos és bizonyos értelemben zavarbaejtő az, amit csinál, tehát ki kell találni valamit.

Szajkó akkor csatlakozott a gólyákhoz, amikor azok fiókáikat tanították repülni, hogy ősszel melegebb éghajlatra repülhessenek. Messziről figyelte őket, mert terve volt velük, aztán napról-napra közelebb ült hozzájuk, és végül felajánlotta segítségét az ebédszerzésben. Gólya kételkedett Szajkó szavában, de magával vitte a tóhoz halászni. Gólya belépdelt a vízbe, és várakozó állásba helyezkedett, míg Szajkó egy bokor levelei közé húzódott a tóparton, ahonnan az udvarló hím békához hasonlóan brekegett, és kisvártatva megmozdult a víztükör, felbukkant egy, majd két nősténybéka-fej, végül hímek is jöttek, megverekedni a területükért az idegennel, aki a parton ütötte fel a fejét. Gólyának se kellett több, összekapkodott egy párat az összezavarodott békahadból, és repült haza a fiókákhoz. „Mit kérsz ezért cserébe?” – kérdezte Szajkótól. „Nem kérek semmit, csak hogy elvezessetek Afrikába, a fény és csillogás világába” – felelte Szajkó. „Ahhoz együtt kell edzened a fiókákkal” – mondta Gólya. „Úgy lesz” – mondta Szajkó, és másnap már el is kezdte a gyakorlatokat, amelyek a hosszú távra erősítették meg a szárnyait.

Így került Szajkó Afrikába, ahol nyomban elszegődött egy vándortársulathoz mint hangutánzó és hasbeszélő, és hatalmas sikereket ért el egzotikus meséivel, amelyekben természetesen minden szereplőt ő személyesített meg. Hamar elsajátította a víziló és a krokodil hangját, a közönség sikoltozott rémületében, amikor a történetben ezek a fenevadak fordultak elő. Szajkó megittasult ezektől a tekintetektől, amelyeket ő, apró termete létére, sakkban tartott.

Elnézve ezt a szürke kis alakot az aluljáró egyik szegletében, értetlenül állunk a dolog előtt: hogyan hagyhat el valakit ennyire a szerencse, amikor éppen ő volt az, aki szót fogadott a tanításnak: ne hagyd, hogy kárbavesszen a tehetséged, hanem élj vele!? Nos, tudjuk, hogy a szerencse forgandó, nem szeret sokáig egy helyben ülni. Szajkó számára az átváltozás olyan lett, mint az egyszerű levegővétel, kényszeressé vált, olyannyira, hogy már ő sem vette észre, mikor vált át egyik szerepéből a másikba, mikor nevet tiszta szívből, és mikor utánozza valakinek a nevetését. Lassan mindenki elmaradt mellőle, mert képtelen volt beszélgetésbe elegyedni, nem voltak saját gondolatai, csak mások gondoltait szajkózta, ami, kétségkívül nem valami eredeti, erre hamar rájön bárki. Hiába utazott rengeteget, mindenütt meg tudták különböztetni az újszerűt a régimóditól, és azt vetették a szemére, hogy nincs benne eredetiség, noha ő éppen nem eredeti akart lenni: imitáló tehetségét akarta csillogtatni, ráadásul sok munkája volt ebben a mutatványban. Csakhogy közben változott a világ, eredetiségtől volt harsány minden, egyéniségek harsogták túl egymást, egyedi árut árult mindenki, nem holmi ócska utánzatot. Szajkó tudása nem kellett, a társulatok vezetői a vállukat vonogatták, menjen vissza oda, ahonnan jött, ott még talán él a hagyomány, mondták neki, az egyszerű embereket könnyebb levenni a lábukról. Igen ám, de Szajkó elfáradt, már nem fűlött a foga egy akkora úthoz, és nem is igazán akaródzott hazamennie. Egy nagyvárosban mégiscsak könnyebb elboldogulni, mint otthon, a faluban, gondolta.

Így került először a Vár előtti sétányra, utcai zenészként, mindenféle hangszer hangját imitálva. De az időjárás kikezdte a hangszálait, amelyek pár év alatt teljesen berozsdásodtak. A sétányról a járdaszigetre, a járdaszigetről az aluljáró lépcsőjére, a lépcsőről a sarokba került. Az egyetlen, akivel talán szóba állna még, a szoborember, aki mindenféle pózba merevedve áll hosszú percekig, vagy akár órákig is, addig, amíg aprópénzt nem dobnak a lába előtti kalapjába. De ő nem beszél, és látszólag a világ legértelmetlenebb mesterségét űzi. Átváltozóművész. Olyan, mintha nem is ember volna, hanem egy szobor.

Bódi Kati: Rezeda rejtekhelye

Dávid Ádám illusztrációja

– Aúúú! Ez nagyon fáj! – tapogatta a lábát Bogi. Megbotlott egy kiálló gyökérben, és legurult a kövek között, majdnem a patakig.

– Mutasd csak – mászott le utána Nagyapa. A kislány a bokáját fogta, de vérzett a térde is. Piszkos lett mindene, az arcát is összemaszatolta, ahogy poros kezével próbálta letörölni könnyeit.

– Eltört a lábad? – kérdezte Peti, aki a sírást meghallva fordult vissza. – Majd viszünk. Csináljunk hordágyat! Vagy hívjunk segítséget, mentőhelikoptert.

– Azért nem néz ki annyira súlyosnak – mondta Nagypapa, miközben letisztogatta a sebet. – Kibicsaklott a bokád. Lábra tudsz állni?

A kislány bicegve megtett néhány lépést, nem akart gyengének tűnni, de tényleg fájt neki.

– Jobb lenne az a mentőhelikopter – mondta bizonytalanul, no meg arra is gondolt közben, milyen jó lenne kipróbálni a repülést.

Tóth Kinga: A légy meg a pók

a dobverője bunkós

attól marad veszteg

szárnya szapora fel

iránytű a potrohán

nyelvén észak

Peti ma légy

sarkra megy

lábain tüske

szeme nyolc karika

fejen pördül mikor sző

csepp hálójában a légy

forog bábozza

Petit a pók

                        (A most megjelent ALL MACHINE nyomán.)

Mészöly Ágnes viaszrajza

Pap Kata Nyuszivárvány című meséjét Nyulász Péter illusztrálta (...már csak nomen est omen alapon is...)

Volt egyszer egy erdő, az erdőben egy rét, a réten egy kis üreg, az üregben pedig egy nyuszicsalád hét kicsi nyúlgyerekkel. Ezek a kisnyuszik reggeltől estig a réten fogóztak, bukfenceztek és legelészték a margarétákat. Egy szép nyári délutánon is éppen a fűben hemperegtek, amikor hirtelen eleredt az eső. Olyan hirtelen, hogy a Nap elfelejtett elbújni a felhők mögé és tovább sütött, miközben potyogtak a kövér esőcseppek.

A kisnyulak felvették a nyúlcipőt és nekiiramodtak, hogy bebújjanak a nyusziüregbe, amikor a legkisebb nyúl vidáman felrikkantott. Ezt rikkantotta: – Odassatok! Szivárvány!

Az égen gyönyörű, hétszínű szivárvány ívelt át a rét egyik szélétől a másikig. Megálltak a nyuszik, szájtátva bámultak az égre. Az eső szépen a szájukba csepegett.

– Én felmászom a tetejére! – kurjantotta a legkisebb nyúl, és már szökdécselt is a rét széle felé, ahol a szivárvány földet ért. A többiek nagy nyuszivihogással a nyomába eredtek.

Jó sokáig tartott, mire odaértek, nagyon sok margarétát kellett átugrálni, de megérte. A szivárvány közelről még gyönyörűbb volt. Ragyogott a hét színes sáv egymás mellett. A nyúlgyerekek visongva, tülekedve kezdtek fölfelé kapaszkodni. Végül mindegyiküknek jutott egy–egy színes szivárvány-ösvény. Az első nyuszi a piros sávon indult el fölfelé, a második a narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön, az ötödik a világoskéken, a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán.

Elég csúszós volt a szivárvány, nehezen haladtak. Mire fölértek a tetejére, úgy kifáradtak, hogy a hátukra hemperedve csak lihegtek egy darabig. Amint erőre kaptak, felemelték a fejüket és körülkémleltek. Nagyon magasan voltak. A nyuszik sosem gondolták volna, hogy ilyen óriási a rét, ahol laknak. Innen fentről elláttak egész az erdőig. Látták az óriás fenyőket, a szelíd tölgyfákat, a kicsi bokrokat az erdőszélen és a margarétával teleszórt rétet. Meg akarták nézni a nyusziodújukat is, de alig találták meg a kis odút a sok fű között. Végül az egyik nyuszigyerek mégis észrevette.

– Ott van! – mutatta izgatottan a többieknek. – Gyerünk haza!

Ebben meg is egyeztek, és mivel a szivárvány pont olyan volt, mint egy nagy csúszda, úgy döntöttek, hogy lecsúsznak. Az egyik kisnyuszi a piros sávon csúszott le, a második a narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön, az ötödik a világoskéken, a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán. Sikongatva siklottak lefelé, és közben a szivárvány úgy összemaszatolta őket, hogy végül hét színes nyuszi hemperedett a fűre a szivárvány lábánál. Az egyik tetőtől talpig piros volt, a másik narancssárga, a harmadik citromsárga, a negyedik zöld, az ötödik világoskék, a hatodik sötétkék, a hetedik lila. Egy kis ideig csak hahotáztak egymásra mutogatva, azután elindultak hazafelé.

Mire a nyúlodúhoz értek már esteledett. Nyuszimama az odú bejáratánál ugrándozott fel – alá, és aggódva nézelődött mindenfelé. Nem tudta, hová lettek a nyúlgyerekei. Egyszer csak a magas fűben felbukkant hét kis kerek fej, hosszú fülekkel.

– A formájuk nyusziféle – gondolta a nyúlmama, – de az én gyerekecskéim rendes szürkésbarna színűek.

Ám addigra már köréje sereglettek és egymás szavába vágva meséltek a szivárványról, meg az esőről, az erdőről, ami nagyon messze volt, és a csúszdázásról. Nyuszimama jót nevetett, aztán kihozott egy dézsa meleg vizet és megfürösztötte nyuszigyerekeit. A végén a fűre öntötte a vizet.

Attól a naptól kezdve pedig a nyúlüreg körül csupa színes fűszál nőtt – nem csak zöld, hanem piros, narancs, kék és lila is.

Egri Mónika: Nagyinál

Ma a nagyi vigyáz rám.

Megint.

És ha rossz vagyok,

Megint.

Persze nem ad intőt, vagy nem ír az ellenőrzőmbe.

Csak az ujjával mutogat előre.

- Balázskám, ezért még számolunk!

De csak mondja, sose csinálja.

Csak a homlokát ráncolja,

És eltűnik kicsit a szája.

Én meg egyedül számolok,

És már száznál járok,

Mégse történik semmi.

Hát, erről ennyit.

Nagyi köt és horgol.

Kötés közben

Olykor horkol.

Persze tagadja.

Aztán a szemüvege a padlón koppan.

- Balázskám, csak elszundítottam.

(Aha)

Csipkét is szokott verni

Állítólag.

Csak ezt olyan nehéz elhinni,

Mert a nagyi egy kedves néni.

Sosem bántana senkit.

Még engem sem,

Pedig néha kihúzom a gyufát.

De ezt is csak ő szokta mondani.

Sosem mernék a tűzzel játszani!

Néha szeretek nála lenni,

Mert ő szeret főzni,

Én meg szeretek enni.

Jól összepasszolunk.

Egyszer lekvárt is főztünk együtt,

Abban segítettem neki

Címkét nyalni.

Jövő ilyenkor én fogom a címkékre írni,

Hogy „Nagymama Lekvárja”.

De nem is, mert „Balázska lekvárja”!

Most a nagyi azt ír rá, amit csak akar.

Nem tudom ellenőrizni.

De jövőre minden ki fog derülni.

SIMON RÉKA ILLUSZTRÁCIÓJA

Máskor meg unatkozom.

Akkor a könyveit lapozom.

De mind olyan sárga,

És a szaguk is fura.

A nagyi- könyvtár nem gyerek kezébe való!

Mint a kés meg az olló.

Meg a porcelán táncosnő,

És a bronz kutyaszobor,

És a két hintázó mackó,

„Mind porfogó!”

Nagyi szokott mesélni arról,

Amikor még ő is gyerek volt.

Az már nagyon- nagyon- nagyon

Régen lehetett!

Egyszer még mamutot is etetett.

Legalábbis szerintem.

Mert a mamutok is nagyon- nagyon- nagyon

Régen éltek. Biztosan ismerték egymást.

Csak a nagymamák nem haltak ki.

Szerencsére.

(És a mamutok sem azért,

Mert nem kaptak

húslevest ebédre.)

A múltkor meg ilyet mondott:

„ Tűzről pattant menyecske”!

Ez nem megy a fejembe!

Hogy pattan a tűzről egy lány?

Mert a menyecske azt jelenti.

Hm, szerintem a nagyi át akar verni…

Azt is mondja sokszor:

- Balázska, ne játssz az étellel!

Na de ha senki?

Pedig az étel igenis

Vicces is tud lenni!

Mert ha van tejföl, akkor van tejle is.

És van neki füle is.

Tejföl- fül.

És vajon mit jelent a tejfeles szájú?

Vagy a rosszmájú?

És mikor szabad a gazda?

(ezt mind a nagyi mondta)

De én nem tudom,

Mert azon gondolkodom,

Hogy ha egy- pecc, kimehetsz,

Holnapután bejöhetsz,

Mit csinálok kint két napig?

Klesitz Piroska: Mese az álmokról

Miklya Luzsányi Mónika illusztrációja

Volt egy ország. Igazi mesebeli ország. Varázslényekkel, mesebeli királysággal, bölcs öreg királlyal, akinek, ha jól emlékszem – nekem is mesélte valaki –, szóval, ha jól emlékszem, vagy kilenc-tíz fia volt. Most azonban elég, ha hétig el tudok számolni, mert ez a mese a hetedik fiúról szól.

…a fiú egy nagy folyó partján álmodott. …Az ország, amiről már az előbb is szóltam, a folyó jobb partjára épült. Egy zegzugos vár volt az otthona, kanyargós folyosókon, titkokat rejtő termekben, tekergő lépcsőkön sétált napközben, és néha éjszaka is… Megállt az ablakoknál, hosszasan nézett a távolba, álmodón. Minden éjjel, és később már nappal is ugyanarról álmodott. A túlsó partról. Álmodott és mesélt… mesélt mindenkinek.

Kovács Klaudia: Katica álma (a nagyváradi képzőművész meséje Tóth Ágnes írócimbora rajzához készült)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű erdő. Sűrű erdő mélyén kis házikó. Annak udvarán egy hatalmas tölgyfa. A kis házikóban Katica lakott a nagymamájával. Nagyi minden este mesélt Katicának az erdő titkairól, és csodás lényeiről.

Egyik este Katicát ismét a nagyi meséi ringatták álomba. Virágos rétet álmodott, pitypanggal, ibolyával és milliónyi virágszállal. A kislány katicabogárrá változott, aki édesen pihent a pihe-puha levélágyon. A fűszálakat lágyan ringató szél meg-megsimogatta arcát, és mély álomba ringatta őt. Tücskök ciripeltek, verebek csicseregtek, és szorgos hangyák gyors léptei hallatszottak, míg Katica álomvilágban bandukolt. A kislány bejárta az erdő minden zegzugát, hisz egy katicabogár olyan kicsi, hogy bárhová be tud bújni. Megleste hogyan reggeliznek a méhek a friss virágporból, miképp dörmög medve anyuka a kisbocsokkal, és bepillantott a nagy tölgyfa odújába frissen beköltözött mókusházaspár életébe is. A szorgos hangyacsaládnak is segédkezett élelmet raktározni a téli hónapokra. Egyik levélről a másikra szállt, friss harmatcseppben fürdött és mézédes virágport reggelizett. Reggelente az erdő közelében hűsen csobogó patakban igazította meg díszes pöttyeit, majd kötötte copfba fekete fürtjeit.

-          Nem is olyan nehéz egy katicabogár élete – gondolta álmában Katica. – Ha majd nagy leszek, katica leszek! 

      Azzal édesen aludta tovább álmát, míg nagyi fel nem ébresztette.

-         –  Ébresztő Katica! Hasadra süt a nap. Mi szépet álmodtál drágaságom? – kérdezte a nagymama.

-         – Nagyi! Katica voltam, sok fekete pöttyel a hátamon, göndör fürtökkel! Hangyákkal reggeliztem, békákkal fürödtem, és mókusokkal ugráltam egyik tölgyfáról a másikra. Csodálatos álom volt nagyi!

Nagymama és Katica még sokáig beszélgettek a kislány édes álmáról, aki még sok-sok éjszakán keresztül változott katicabogárrá és járta az erdőt szorgalmasan. 

Takács Eszter: A kocka

Apró kocka volt. Papírféle anyagból lehetett, teljesen szabályos oldalakkal. Furcsa minták jelentek meg rajta attól függően, hogy a Nap milyen szögből sütött rá. Feltűntek, kicsit kidomborodtak, ahogy a fény játszott az oldalakon, majd belesimultak a felületbe újra. Még nem sikerült kétszer ugyanazt a mintát megfigyelniük. Három napja találtak rá, azóta nézegették messziről. A tengerparton feküdt, a sós homokban.

− Talán a víz mosta partra − találgattak, majd egyből el is vetették az ötletet, hiszen a tenger még teliholdnál, dagálykor sem emelkedett odáig, ahol a kocka hevert.

Hozzáérni nem mertek − az idősebbek tanításai szerint minden idegentől és újtól félni kell. Megdobálták messziről kavicsokkal, piszkálták hosszú fűszálakkal, de képtelenek voltak eltalálni. Kerestek vékony botokat, hátha meg tudják bökdösni: eredménytelenül. Szórtak rá homokot: mintha ott sem lett volna. Minden kísérlet után közelebb merészkedtek egy kicsit, míg végül már csak egy kéznyújtásnyira voltak. Hozzászoktak a jelenlétéhez. Titok volt, csak az övék.

Aznap naplementekor is ott ültek a homokban. Érezték, hogy valami történni fog, és nem akarták elszalasztani. Nézték, hogyan csillannak és emelkednek ki az ábrák a kocka felületéből, majd süllyednek vissza újra.

Egyikük hirtelen kinyújtotta a kezét és megérintette. Visszarándult, mintha fájdalmas lett volna, pedig csak a meglepetés ijesztette meg. Érezte a tárgyat, nem a semmit tapintotta. Egy pillanatig semmi nem történt, majd az ábrák egyszerre felizzottak és kiemelkedtek, a kocka a rajta lévő jelek geometriája mentén szép lassan darabjaira esett, a darabok pedig belesimultak a homokba és eltűntek.

Majoros Nóra illusztrációja

Mészöly Ágnes: Átváltozás

Ősszel még tiszta lappal volt teli,

Firka, paca, se macskakaparás,

Télen gyűltek bele, gyűltek a szavak,

Krikszkrakszok, gubancok, pálcaemberek,

Tavaszra koszlott paksaméta lett,

Anya szaggatta dühödten lapokra,

Nyár végén került csak elő a fiókból,

Estére csapatnyi hófehér madár,

Gonddal hajtogatott papírrepülő

Szállt a háztetőről az iskola felé.

Tóth Kinga illusztrációja

Lakner Zsuzsa: Az álomfüggönyön át

                                                Turbuly Lilla kollázsával

Egy napsütéses reggelen történt először.

A rigó ordítozott a tetőn, én meg kinéztem, mi lehet a baja.

Mesél valamit a kollegáknak vagy fel van háborodva, hogy a verebek már megint kiették a tálból az összes napraforgót?

Átnéztem a park fölött az út túlodalán magasodó épületek irányába, és mintha megmozdult volna a kép. Mint amikor áramkimaradás van a tévéadásban.

Úgy tűnt, a rezgés mögött egy másik világ próbálja kigyúrni magát a felszínre...

Kiszórtam a napraforgómagokat a tálba.

A verebek rögtön ott termettek, aztán jöttek a cinkék, majd a rigók is. Ezek folyton veszekednek egymással a zsákmányon. Pedig ha szóba állnának a kis szemtelenekkel, tudnák ők is, hogy egy teli zacskó mindig van a cserép mögött.

A kicsi szürkék ugyanis oda járnak fosztogatni, ha néha tovább alszom reggel.

Van, hogy egészen az erkélyajtóig jönnek és szemrehányóan bámulnak befelé. Egy ilyen alkalommal fedezhették fel, hol tartom az utánpótlást.

Az a vibrálás ott... A felszálló meleg levegő az?

Termékeny volt a nyár. A madarak találtak ennivalót a környéken. Ezt abból gondolom,

hogy a cseresznye - és a galagonyamagokat rendszeresen a teraszunkra pottyantották.

Azt írták a madaras könyvben, hogy a városlakó repkedőket nyáron is etetni kell,

de az enyémek csak télen kezdenek izgatottan benézegetni az ablakon és rikácsolni a korláton.

Mikor lehulltak a levelek a fákról, és a kutyasétáltatók is elkezdtek kabátban járni,

az út túloldalán magasodó épületek is újra jobban látszottak, de csak az őszi

szürkeséget árasztották magukból.

Egy reggelen nagy csendre ébredtünk. Vastag hó borította a teraszt.

Izgatott madárlábak pecsételtek titokzatos jeleket a fehér párnába.

Felnéztem az égre. A túloldalon megint megrezgett a kép.

Lekotortam a havat a kis tálkáról, és beleszórtam az eleséget. Az erkély korlátján

feszengve várakozó cinkék azonnal odarepültek.

És ekkor a park másik végén résnyire nyílt a táj. Meleg sárgák, bizalmas narancsszínek, vakító fehér fények mélységéből kiröppent egy kis piros madár, és szállt felém a parkon át.

Markomba vettem egy pár napraforgót és kinyújtottam felé.

A tenyeremre szállt, felcsipegette a zsákmányt, barátságosan belecsípett a kisujjamba, körülnézett, mint amikor mi átkelünk a járdán, majd felreppent.

A rés a túloldalon kicsit szélesebbre tárult. A színes dzsungelből a szivárvány minden színében pompázó madarak vad csivitelése áradt ki a téli tájba.

Gyerünk, gyerünk - ordította a rigó a tetőről. Most, vagy soha!

Lenéztem a testemre. Fekete, fényes tollaim voltak. Óvatosan megemeltem, majd könnyedén kitártam a szárnyaimat. Ellöktem a lábam a földtől, és felszálltam mellé a párkányra.

Csak figyeld, hogy csinálom - mondta - gyerünk!

Az utolsó pillanatban surrantunk be a résen. Aztán becsukódott mögöttünk a táj és kinyílt egy másik...

Kalas Zsuzsa: Akarom királylány

Miklya Zsolt illusztrációival

A kisfiú mindhárom kavicsot egymás mellé rakta, és egészen föléjük hajolva azt suttogta:

– Piros – úgy, hogy csak ő hallja, meg a kavicsok. A bal szélső kavics lassan felizzott, és piros színben felderengett.

– Sárga – súgta alig hallhatóan ekkor a fiú.

Kisvártatva a középső kavics szürke színe lassan élénksárga lett.

– Kék – fújta elhalóan, és a jobb szélső kavics kék színűvé változott.

Egy elhagyatott sikátorban kuporgott a fiú a földön, azt hitte, egészen magányos ezen a tűző, rendkívül forró nyári napon, és senki sem látja, mit csinál. A kavicsok fénye lassan kihunyt, ő pedig felmarkolta, és a zsebébe tette a kincseket. Egy darabig üldögélt, és azon töprengett, most mitévő legyen a zsákmánnyal. Tényleg ezek azok a kövek! Az elvarázsolt hercegek! Hallotta a legendát, mert már mindenki erről beszélt a városban, és mikor megpillantotta a három kavicsot a folyóparton, nagyot dobbant a szíve. Gyorsan felszedte, és biztonságos helyre szaladt velük, ahol kipróbálhatja. A kövek engedelmeskedtek neki. Kisvártatva ismét előszedte a kavicsokat, kirakta maga elé a földre.

Csík Mónika: Titok

Csík Mónika illusztrációja

A testemben ketten lakunk:

én és egy csodagyerek.

Bár találnék egy titkos tépőzárat,

hogy lehántsam magamról

az unalmas, külső réteget!

Végre mindenki megtudhatná,

amit egyedül én tudok,

hogy valójában nem száznegyven,

hanem tíz centivel magasabb vagyok,

és humoros, sőt frappáns,

na meg rettentő eszes,

a fociban igazi őstehetség,

s az izomerőm végzetes,

hogy hat másodperc alatt futom a százat,

és fújok minden matekképletet...

Csak látnának meg így a lányok,

belepirulnának, ha utánuk

fütyülnék suliba menet!

Átváltozások

Kedves, kedves Olvasók!

A július az átváltozás ideje. A nap már átbucskázott az év delelőjén, és csak rövidül, csak rövidül, míg egyszer csak olyan rövid nem lesz, hogy az orrunkig sem látunk már délután ötkor… Ó, jaj…, de ez még messze, messze, messze, most csak örüljünk. Mert kikeltek a lárvákból a kistücskök, az ebihalak már a tóparton brekegnek,

hízik a dinnye, kékül a szilva, mélyül az égbolt, lobban a szív, meglendül a hinta,

velünk is mi történt a pengeéles holdsarló alatt?

Illusztrátoraink és íróink álruhába bújtak, és csodás átváltozáson estek át: a képírók képzeletében történetek, mesék és versek születtek, a szavak mesterei festéket, ceruzát ragadtak…, nos,

ne legyenek túl szigorúak,

igyekeztünk.

Jó mulatást kíván az átváltozás-szerkesztő:

Molnár Krisztina Rita