Mostafa Akbari – Csík Mónika: Piros

Marika néni úgy állt az ajtóban, akár egy megelevenedett kőóriás. Terpeszben, csípőre tett kézzel, mozdulatlanul. Csak a tekintete villant, miközben a két kölyköt figyelte. Azok hátuk mögé rejtették a lefeszített törülközőtartókat, amelyeket az imént még hokiütőként használtak. Miközben valami elfogadható válaszon törték a fejüket, a szanaszét heverő cserépdarabokat figyelték. Mari néni persze csak a rend kedvéért tette fel nekik a kérdést, hogy mégis mi a frászkarika történik itt, hisz rögtön látta, hogy ezek ketten randalíroznak, ahelyett, hogy leckét írnának, és szándékosan összezúztak egy teljesen ép csempét, hogy legyen elég cserepük a passzolgatáshoz.

– Eltűnt a pakk, az eredeti, amelyik alá volt írva – kezdte a kisebbik a magyarázkodást, de nem fejezte be a mondatot, a társára sandított, hátha annak eszébe jut valami frappáns.

– A csempe is majdnem olyan jól csúszik, mint a pakk – vont vállat a nagyobbik. Nyilvánvalóan ő volt a mosdóbeli hokijáték értelmi szerzője, de így, hogy Marika néni itt tornyosult az ajtóban, elzárva a menekülési útvonalat, a nyurga fiú cseppet sem tűnt magabiztosnak, tétován ácsorgott a mosdó mellett, leste, mikor adódik alkalom, hogy elszelelhessenek, amíg csillapodik a nevelőnő mérge.

– Úgy! – bólintott Marika néni sokat mondóan.

Mostafa Akbari, iráni művész alkotása

– Fityegett már, meg egy picit el is volt repedve. Épp csak rákoppintottam, máris darabokra esett… -- tologatott cipője orrával a nyurga egy cserépdarabot, majd hogy Marika néni is lássa, milyen prímán csúszik, átpasszolta a nevelőnő lába között.

– Kötényt kapott a Marika néni! – vigyorgott a kis cingár. Vicces volt, ahogy a nagydarab asszonyság reflexből megpróbálta a felé küldött lövést kivédeni. Persze sikertelenül. A cserépdarab a folyosó kanyarulatáig siklott, majd leszánkázott a lépcsőforduló felé.

– Ti meg mindjárt taslit kaptok, ha nem takarítjátok fel ezt a rumlit! – háborgott Marika néni. Csak akkor csillapodott kissé, amikor látta, milyen serényen söprögetnek a kölykök. Ráadásul lepókhálóztak, és a tükröt is letörölgették.

– Fényesítsük ki ezeket is?  – mutatott végül a sarokba állított, törött törülközőtartókra a nyurga.

„Ezek a bolondját járatják velem” – kapott észbe Marika néni. Mérgében harcias lépést tett. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy a két csibész kisurranhasson mellette. Mire sarkon fordult, azok már a lépcsőkorláton szánkáztak.

– Megvonom mára a kimenőtöket! Punktum! – kiáltotta utánuk a nevelőnő, majd az igazgatónő irodája felé kacsázott. Mielőbb jelentést kívánt tenni.

A nyurga meg a cingár öröme épp a lépcsőfordulóig tartott. Váratlanul érte őket Marika néni keménykedése. Hogy e miatt a kis hecc miatt képes lesz, és megvonja a kimenőjüket.

Az unalmas intézet még unalmasabb kertjében kell lébecolniuk egész délután! Pont ma, amikor végre megérkezett a városba a vurstli!

A két barát, sőt nemcsak a két barát, hanem az egész intézet, sőt nemcsak az egész intézet, hanem az egész város erre a napra várt már hetek óta. Erre a napra, amelyen minden évben megérkezik a bazárosok hada, hogy a vásártér kellős közepén sátrat verve fogadja a majálisozók özönét.

– Megjött a kelovoldés! Megjött a kelovoldés! – ujjonganak ilyenkor az intézetbéli srácok, és tülekedve tódulnak ki a kapun, hogy végre igazi fegyverrel lődözhessenek, ahogyan a vagány nyomozók a nyolcórai filmsorozatban, amelyet a nevelők még engednek nekik nézni.

– Céllövöldés! – javítja ki őket ilyenkor Marika néni, de a zsibongó gyerekhad cseppet sem kíváncsi arra, hogy az eredeti feliratot nyilván megkoptatta már a szél meg a nap, és hogy a szöveg nem olaszul van a bódéra pingálva, hanem magyarosan kell ejteni.

A kelovoldés tehát kelovoldés már az idők kezdete óta, legalább is amióta a legidősebb intézetis kölyök vissza tud emlékezni, és az átkeresztelés láthatóan nem zavarja a lövöldés bácsikát sem, aki fogatlan ínyét villantva, széles mosollyal köszönti lökdösődő, kurjongató kuncsaftjait.

A nyurga erre készült tavasz óta. Hogy ha a kis puskával háromszor beletalál a kör közepébe, ajándékot lehet nyerni. Többnyire lufi az ajándék, mindenkinek más-más színű, és a megszerzett lufikat aztán a Kálvária-domb tetejéről lehet versenyeztetni. A cingár meg a hokipályán szeretne tarolni. Azon a háromlábú, villogós hokipályán, amelyen a játékosokat gombnyomással lehet irányítani. Egy évvel korábban már majdnem teljesített minden szintet, hajszálnyira volt a fődíjtól, a valódi bőr focilabdától, de akkor lekörözte valaki. Hát erre edz azóta a nyurgával, tökéletesíti a technikáját, hogy az idén az övé lehessen az a foci. Most pedig mindezt meghiúsíthatja Marika néni!

A nyurga meg a cingár kupaktanácsot tartott. Abban egyeztek meg, hogy nem várják be az igazgatónő jóváhagyását a kimenő megvonására, hanem újabb büntetést kockáztatva azonnal kiszöknek a városba, és felkeresik a vurstlit.

A hátsó kerítésfalat szemelték ki. A bokrok mögött kúszva eljutottak addig a részig, ahol a kőfalban apró mélyedések vannak, itt könnyebben meg lehet vetni a lábat. A nyurga rablólétrát tartott a cingárnak, s amint az átjutott a falon, utánatornászta magát.

Lihegve futottak végig az intézeti utcán, hátra-hátratekintve, nehogy az őr idő előtt nyakon csíphesse őket, de szerencsére senki sem vette észre a szökést. A piactér felé már nyugodtabban bandukoltak, beleszippantottak a lacikonyha felől illanó kolbászillatba, és egy padra állva figyelték, hogyan libbennek a körhinta tarkára festett ülőkéi.

A vurstlihoz érve pillanat alatt elvegyültek a sodródó tömegben. A cingár arrafelé araszolt, amerre a hokipályás szokott táborozni, a nyurga meg a kelovoldést kereste.

Csak estefelé találkoztak ismét az intézet hátsó falánál, ahogy azt előzőleg megbeszélték.

A cingár üres kézzel érkezett, a nyurga lógó orral.

– Ócska plüssfigura volt a fődíj, akkora, mint egy hokikapu, de kit érdekel… -- dünnyögte köszönés helyett a cingár.

– A kelovoldés meg nem engedett pénz nélkül lőni. Csak álltunk ott a többiekkel, és bámultuk a sok lufit. Piros is volt neki, az a gyors, cikázós fajta. Egy fogszabályzós lányé lett, az apja lőtte neki – tette hozzá csendesen a nyurga, majd lekuporodva tartotta a vállát a cingárnak, hogy az rátámaszkodva átlendülhessen a falon. Mászott ő is utána, csak előbb gondosan bekötötte a cipőfűzőjét.