Helier Batista – Kiss Ottó: Halak városa

    Az otthoni és az óvodai szobák között nagyon sok a hasonlóság, de elég sok a különbség is.    

   Hasonlóság például, hogy néha mindkét helyen nagyon jó, néha pedig mindkét helyen nagyon rossz. További hasonlóság, hogy az óvodában és otthon is le kell feküdni délután, még akkor is, ha nem vagyunk álmosak. És a falak mindkét helyen tele vannak képekkel. De különbség, hogy az óvodai képeket óvodások rajzolták vagy festették vagy ragasztották, az otthoni képeket viszont igazi festők, kivéve a fényképeket, mert azokat nem is festők csinálják.

     Az is különbség, hogy az óvodai képek mindig cserélődnek, az otthoni képek viszont állandóak. Otthon csak nagyon ritkán kerül fel egy-egy újabb fénykép vagy festmény a falra, születésnap vagy névnap után például, de a régi képek akkor sem tűnnek el.

     Gyakran előfordul, hogy délután, amikor aludni kell, Annabé csak fekszik az ágyon.

    Az óvodában az ablakkal szemben van a helye. Ha kinéz, háztetőket és tornyokat lát, az ablak két oldalán pedig zöld függönyt. Ha képzeletben kirepül a függöny két szárnya között, a város utcáin találja magát. Bemehet a boltba vásárolni, elmehet a játszótérre hintázni, tologathatja a babakocsit, szólítgathatja a vízen úszó kacsákat, leguggolhat a fűbe katicát, hangyát és bodobácsot nézni.

Helier Batista, kubai illusztrátor alkotása

   De ha otthon fekszik, csak az üres falat látja magával szemben, mert éppen azon a falon nincs semmi. Azaz mostanáig nem volt. Ma ugyanis anya egy érdekes festményt hozott, és oda akasztotta fel, pedig Annabénak se születésnapja, se névnapja nincs.

     A kép kicsit hasonlít az óvodai ablakra. Nemcsak az alakja, hanem a közepén lévő háztetők és tornyok is. De ha Annabé képzeletben ebbe a képbe repülne be, biztosan nem az utcán találná magát, hanem egy víz alatti városban. Mert a festményen nem járda van, hanem jó sok víz, halakkal. A kép két oldalán egy-egy nagylombú fa áll, még azokon is halak úszkálnak, falevél alakú halak. Ez elég érdekes. Meg az is, hogy ez a két fa mennyire hasonlít az óvodai ablak zöld függönyére.

     Annabé most berepül a fák közötti képbe, ám ahogy odaér, már nem is repül, hanem úszik.    

     Anya is mellette úszik. Látják a boltot, a játszóteret, a parkot. De ezt a várost nem felnőttek és gyerekek lakják, hanem kis halak, közepes halak és nagy halak. Annyi színű és fajta hal, hogy képtelenség őket összeszámolni. És nem beszélnek, mint az emberek. A víz alatt úgyse hallanák egymás szavát, ezért inkább csak tátognak. Egyik hal tátog valamit, a másik hal pedig tudja, hogy mire gondolt.

     – Ovi előtt még be kell mennünk a pékségbe és a zöldségeshez – tátogja most anya a víz alatti buszon.

    Annabé nem úszik be anyával a pékségbe, megvárja az utcán. Közben felfelé néz, a napba. Alulról látja a kacsákat, ahogy úsznak a víz színén. Nem is az egész kacsákat, csak a hasukat meg az úszóhártyás lábukat. Ez is elég érdekes.

    – Kérek egy banánt – tátogja most Annabé, mert a zöldségeshez csak ő úszik be.

     A zöldséges Annabé szemébe néz, nem is kell tátognia, a kislány tudja, hogy azt kérdezi:

    – Milyet parancsol? Kisebb vagy nagyobb banánt?

    – Kisebb banánt – tátogja Annabé. – A babámnak lesz – teszi még hozzá gondolatban, hogy a zöldséges is értse, miért elég a kisebb.

    – Aha – tátogja most a zöldséges. – Tessék – nyújtja át aztán a banánt, és még gondolatban megkérdezi:   
    – Parancsol mást is?

    – Nem, köszönöm – tátogja Annabé, és egy marék ezüstös halpénzt borít a zöldséges elé az asztalra. A zöldséges kiszámolja a banán árát, a többi aprót pedig felváltja egy szivárványszínű halpénzre.

    – A visszajáró – tátogja.

    Annabénak nagyon tetszik a szivárványszínű halpénz, felfűzi a karkötőjére a többi csillogó dísz közé, aztán kiúszik a boltból, hogy meghámozza a banánt. A fonott babakocsira addig anya vigyázott.

   Annabé bedugja a banánt a baba szájába, és csak akkor látja, hogy valójában kedvenc plüssmajma az. Mostanában őt tologatja a kocsiban, és az óvodába is őt szokta vinni délutáni alvós barátnak.

   Ahogy odaérnek, a kismajommal meg akarja etetni a kiflit is, amit anya vett a pékségben, ám a majom már nem éhes, inkább álmos, ezért lefekteti az óvodai ágyába, aztán melléfekszik. De nem sokáig alszik, szinte azonnal felébred.

   Ahogy Annabé körülnéz, látja az új festményt a falon, és látja, hogy nem a kifli van a kezében, hanem kedvenc plüssmajma a plüssbanánnal. Akkor érti meg, hogy nem az óvodában, hanem az otthoni ágyában aludt el. Közben pedig igazából hallja anya hangját:

   – Jó reggelt, Annabé!

   Jó reggelt, gondolja Annabé, de nem mondja ki, csak tátog. Anya úgyis tudja, hogy mire gondol.

   – Az a szép halpikkely meg honnan van? – mutat anya a kislány karkötőjére.

   – A szivárványszínű halpénz? – kérdezi Annabé. – Hát nem emlékszel, anya? A zöldségestől kaptam!

   Aztán eszébe jut, hogy ezt csak álmodta!

   Vagy mégsem?

   Újra a karkötőjére néz. Valóban ott az új dísz.

   Elégedetten dől vissza az ágyára, hogy még egyszer szemügyre vegye a festményt. Jó kép, tetszik neki. Mától, ha olyan kedve támad, csak lefekszik, ránéz, és máris a halak városában találhatja magát.