Enrique Quevedo – Simon Réka Zsuzsanna: A kakukkember

 Fatestében apró fogaskerekek kattogtak. Végtagjait csavarok tartották össze, mellkasából egy összecsukható kakasfej bámult a világba. Cilindert, félkész zakót, divatos cipőt viselt. Zsebeiben elnyűtt könyveket őrzött. Testéhez erősített, vaskeréken gördülő óriás időmérőt húzott maga után. Ő volt Kukut, az órák nélküli kisváros kakukkembere. Koptatta a macskaköves utcákat, és minden órában teli torokból zengte a pontos időt. Szeretett ott élni, de sosem barátkozott össze senkivel, mert attól félt, hogy a városlakók megakasztják mindennapi teendője elvégzésében. Ha derűs kedve támadt, állathangon búgta el a pontos időt, ha bosszús hangulat kerítette hatalmába, a harangok mély kongását utánozta. Ha ereje megfogyatkozott, unottan tiktakolt. Ott vert tanyát, ahol épp rátört a fáradtság. Sosem hajtotta mély álomra a fejét, pár perc bóbiskolás is elég volt ahhoz, hogy újra erőre kapjon. Ha hó hullott vagy eső esett, kioldotta a testéhez erősített szerkezetet, ponyvát terített a színes óra tetejére, bebújt a tákolmány alá, és olvasott.

Egy márciusi reggelen sötét felhők gyűrődtek az égen. Kukut, a kakukkember a városi parkban húzta meg magát. Egyik kezével az órára erősített ponyvába kapaszkodott, másik kezével a vaskereket szorította. A vihar bősz erejét fitogtatta. Ágakat roppantott, cserepeket zúzott. Tépkedte az órát védő ponyvát.

Enrique Quevedo, spanyol művész alkotása

Kukut először érezte, hogy képtelen a testében mocorgó fogaskerekekre összpontosítani. Félelmében hol megakadt, hol tombolt a hangja, érthetetlenül jelezte a pontos időt. Az emberek zavartan ébredtek, aggódva lestek ki az ablakon, nem tudták elképzelni, mi történik az időjelzőjükkel.

A vihar ereje fokozatosan gyengült, az eső lassan elállt, de az óra szerkezetét sok víz érte. Az egyik mutatót letépte és ki tudja, hová sodorta a szél. A kakukkember minden erejével próbált helytállni. A számlapba kapaszkodva kimászott a szerkezet alól, és felállt. Újra pontos időt jelzett volna, de a hangja megbicsaklott. Tudta, segítségre van szüksége. Megvizsgálta a cilinderéhez rögzített zsineget. Testére erősítette a vasrudakat, és a súlyos időmérőt maga után gördítve elindult a város központja felé. Beért a főtérre.

– Elég volt, Kukut, hallod, elég! – ordította valaki a főtéren álló szökőkút mögül.

– Elég? Miből volt elég? – kérdezte meglepetten Kukut.

– Az időmérőd döcögéséből!

– Az eszeveszett rikoltozásodból!

– A pontatlanságodból! – kiáltották innen-onnan az emberek.

– De hát minden részem ti terveztétek. Ti, ti  alkottatok engem! – dadogta a kakukkember.

– Miket hordasz itt össze? Nem emlékszel? Sok évvel ezelőtt egy messzi városból hoztunk ide téged – hunyorgott a polgármester.

– Nem, nem emlékszem. Milyen városból, honnan? – kérdezte izgatottan Kukut.

– Északról, a Hab-hegy cikcakkos taraján túlról. Van ott egy város, Kakukkia, kakukkemberek lakják – mutatott észak felé a város patikusa.

Kukut falába mintha földbe gyökerezett volna. Csak a fejét kapkodta ide-oda, értetlenül figyelte a térre tóduló városlakókat.

– De hiszen szükségetek van rám! Nélkülem nem tudjátok, hány óra van! – győzködte a tömeget megbicsakló hangon.

– Még hogy szükségünk van rád! Mit gondolsz, miért gyűltünk ide mindnyájan? Meghibásodtál, te hasznavehetetlen ketyere. Össze-vissza ordítozol, félrevezetsz minket, magad sem tudod, mikor hány óra van! – dühöngött a polgármester.

– A vihar, a vihar az oka. Sok víz folyt a szerkezetbe, csak ki kell tisztítani, és újra jól fogok működni – magyarázkodott Kukut.

– Elég volt! Te irányítottad az életünk, tőled függött, mit mikor teszünk! Menj Isten hírével, és soha ne gyere vissza! – háborgott a polgármester.

– Többé soha nem akarjuk tudni, hány óra van! – recsegte a patikus.

– Eredj, amerre látsz! – sziszegték a városlakók. Körülállták az órát, és dühükben egyenként tépkedték le a szerkezet számlapjait, aztán mit sem törődve a kakukkemberrel, elhagyták a főteret.

Kukut mereven nézte a földön heverő számlapokat. Lehajolt, zsebkendőjével mindegyiket gondosan áttörölte. Testének fogaskerekei egyre fültépőbben csikorogtak.

– Még mindig itt vagy? – dörögte a polgármester.

– Csak visszaillesztem a számlapokat, és megyek is – berregte remegve Kukut, és gyorsan felaggatta az óra letépett számlapjait.

Kukut mielőbb el akart tűnni, háta mögött akarta tudni az otthonának hitt várost. Nem figyelt a benne zakatoló fogaskerekekre, egyre szaporábban szedte a lábát, maga után húzva a vizes óriásórát. Olyan gyorsan haladt, hogy észre sem vette, mikor esett le bal lábáról színes cipője.

Amikor kiért a városból, megállt. A kitisztult eget fürkészte, várta, hogy zsugorodjon benne a bánat. Nem tudta, mitévő legyen. Belső zsebéből előkotorta egyik kedvenc könyvét, belelapozott.

– Ni csak, egy olvasó fabábu! Beszélni is tudsz? – fuldoklott valaki a nevetéstől.

– Ki szólt? – forgott ijedten körbe-körbe Kukut.

– Na, ne ugrálj már, még széttaposol! Nézz a falábad alá!

Kukut lenézett a földre. Egy aranyporos nappaligekkót látott.

– Másodperc vagyok, a beszélő, élénkzöld, aranyporos nappaligekkó – helyesbített a kis zöld lény.

– Tiszteletem, Másodperc, Kukut vagyok, a kakukkember – emelte meg cilinderét Kukut.

– Jaj, hát te vagy az a faóra, aki éjt nappallá téve sipítozta a pontos időt! Valljuk be őszintén, a pontosság nem az erősséged! – rohangált fel-alá Másodperc.

– Én, de nem sipítoztam.

– Jó, akkor zürböltél, kerregtél, katakoltál. Az az óránkénti ricsaj, amit te csaptál, barátom, meg kell mondanom, gekkó legyen a talpán, aki azt el tudja viselni. Miattad indultam a nagyvilágba. Nem bírták az idegeim az állandó bongásod!  – hadarta a gekkó, és felszaladt az óra számlapjára. – Most hány óra van? Kissé rövidlátó vagyok.

– Nézd meg, ha tudni akarod! – vont vállat a kakukkember.

A gekkó az óra számlapján ficánkolt, hosszasan bámulta a színes lapokra rajzolt számokat.

– Mit keres a kilences az egyes helyén? Hát az ötös a hármasén? Hova bújt a hatos? Ez az óra befuccsolt? – húzta el a száját a gekkó.

– Elűztek a városból, mert hasznavehetetlen vagyok – magyarázta keserűen Kukut –, mérgükben letépkedték rólam a számokat. A nagy sietségben így sikerült visszaillesztenem a lapokat.

– Elűztek, letépkedték? Még ilyet, sajnálom! Ez nem volt szép tőlük, barátom! És az egyik mutató? Hol az egyik mutató? – szaladgált körbe-körbe az óralapon Másodperc.

– Elveszett a ma reggeli viharban.

– Hm – nyugtázta a hírt Másodperc. – Akkor ennek az órának most slussz-passz, kampec.

– Beázott. Reggel óta nem működik.

– Javítsuk meg – csillant fel a gekkó szeme.

– Senkinek sincs szüksége már egy kakukkemberes időjelzőre – legyintett lemondóan Kukut.

– Nem hagyhatod, hogy a keserűség földbe döngölje pirosló faorrod, barátom! Tudod, mit? Én amondó vagyok, minden helyzetből hozzuk ki a legjobbat! Gondolkozzunk, tanácskozzunk, hozzunk jövőnket felvirágoztató döntéseket! – lelkendezett Másodperc.

– Még hogy a legjobbat! Mióta az eszemet tudom, a városlakóknak szenteltem minden percemet. Nem csináltam egyebet, csak a pontos időt jeleztem. Csak ehhez értek – suttogta Kukut, és lecsatolta testéről a súlyos szerkezetet.

– Hát akkor itt az ideje, hogy változtass. Ne haragudj, de ilyen hanggal csoda, hogy nem kalapáltak el az évek során. A hangodat adó sípokkal van gond, barátom!

– Ennyire elviselhetetlen lenne a hangom?

– Ennyire – bólogatott Másodperc.

– Miből gondolod, hogy a sípok hibásodtak meg? – érdeklődött Kukut.

– Évekig egy kakukkos órában laktam. Ezért is hívnak Másodpercnek. A kakukkot szélnek eresztettem, hadd menjen, lásson végre világot. Az órát igazi otthonná varázsoltam. A sípokból kivettem a tömítést, micsoda virágtartó lett belőlük! Lett is csend az órában, de sajnos csak addig tartott, amíg vissza nem jött a kakukklány egy izmos kakukkfiúval. Akkor én indultam világgá – magyarázta Másodperc. – Akarod, hogy megjavítsam a sípjaidat? A fogaskerekeidre is ráférne némi pöckölés. Az időmérődről nem is beszélve.

– Nem akarom – szólt lemondóan Kukut.  

– Akkor mit szeretnél?

– Hazamenni Kakukkiába.

– Magaddal viszel? Lehetnék az órád kismutatója. Merre megyünk? – kérdezte izgatottan a nagymutatón hintázva Másodperc.

– Magammal vihetlek. Északra. Északra megyünk.

– Délen melegebb van, csak szólok – köhintette el magát a gekkó.

– Azt mondták a városlakók, északról származom. Át kell jutnom a Hab-hegyen – magyarázta Kukut, és leült egy mogyoróbokor mellé.

– Hát, jól van. Menjünk északra, de még mielőtt nyakunkba vennénk a vidéket, pihenj egy kicsit. Én majd vigyázok rád meg az időmérődre – mondta szelíden Másodperc.

Kukut a gekkót nézte, és elmosolyodott. Mellkasán összehúzta félkész zakóját, elfeküdt a tisztáson, és becsukta a szemét. Mély álomba merült. Miközben aludt, Másodperc sem volt rest. Becsusszant az óra belsejébe, és megjavította a szerkezetet. Miután végzett, óvatosan, nehogy Kukutot felébressze, a mellkasához lépett. Bebújt a zakója alá, befúrta magát a fogaskerekei közé, és halkan tett-vett odabent. Dolga végeztével kitipegett, és komótosan az óra számlapjára mászott.

Kukut mit sem sejtve ébredt. A hangja már nem bicsaklott, és a fogaskerekei sem döcögtek. Az időmérő békésen ketyegett.

– Látom, jót tett neked a pihenés – vigyorgott a gekkó –, jobban működsz, mint újkorodban.

– Köszönöm, Másodperc. Akkor már mehetünk is – mondta boldogan a kakukkember.

– Nagyon szívesen. Égjen hát lábunk alatt a talaj! – ugrált körbe-körbe Másodperc.

Észak felé vették az irányt. A Hab-hegy távolban kirajzolódó taraját követték. Útközben vicces történeteket meséltek egymásnak, és Kukut elnyűtt könyveit olvasgatták.

  Két hete már, hogy óra nélkül közlekedő kakukkemberek között múlatják az időt. Kukut óriás időmérője Kakkukia főterén kapott helyet. A számlapjait kicserélték, a nagymutatóba esténként Másodperc kapaszkodik, és az óra előtt kuporgó gyerekseregeket szórakoztatja. Kukut is ott üldögél valahol, kakukkembereknek tanítja a pontos idő kiáltozásának tudományát.