Viive Noor – Mészöly Ági: Szírá és Drisnavár

Égbenyúló hegyek közt bújt meg a Kék Tavak Országa. Gazdagabb és boldogabb vidéket nem ismert a világ: türkiz fényű tavakon hófehér, délceg hattyúk vonultak, a parton békés mosolyú emberek szántottak-vetettek. A harcos hattyúk éles csőrükkel, hatalmas szárnyaikkal védték a birodalom határait, s nem is akárhogy: mióta szavak vannak a történetmondásra, ellenség nem lépett az országba, pedig számtalan nép kívánta uralni a gyönyörű völgyet. Az emberek becsülték és tisztelték a madarakat: ellátták őket minden jóval békeidőben, a háborúskodáshoz pedig könnyű, de sebezhetetlen vérteket készítettek nekik.

Az ország fölött különleges, ember formában hattyú és hattyú formában ember, alakváltó, bőrcserélő király uralkodott. A király alakváltó képessége, mely apáról fiúra szállt, jelképe és biztosítéka volt a két nép szövetségének. Palotája, melynek termeiben hattyú és ember egyaránt megfordult, egy úszó szigeten állt, s a legfényesebb lakosztályban élt a király és szépséges felesége.

Egyetlen fiuk, Drisnavár, aki már túl volt a gyermekkor tündéridején, a keleti végeken irányította a harcokat. Bátrabb nem akadt nála az országban, mindenki tisztelte és szerette őt, mert szíve kedves volt s lelke tiszta, mint a kék tavak tükre szélcsend idején.

Viive Noor, észt művész illusztrációja

Egy napon a király magához hívta fiát. Drisnavár kelletlenül repült haza a hágók vidékéről, és berzenkedve rázta meg tollait apja és anyja trónusa előtt.

– Mi ilyen fontos, fenséges apám, hogy magadhoz hívattál? – kérdezte türelmetlenül. – A harcok kiújultak, a seregnek vezérre van szüksége.

– A seregnek számos vezére van – felelt az apja –, az országnak viszont csak egyetlen trónörököse. Rád fontosabb feladatok várnak.

– Az idő eljárt felettünk, s nemsokára a helyünkre lépsz – tette hozzá kedvesen az anyja. – Ám mielőtt megkoronáznak, feleséget kell keresned magadnak. El kell menned a hegyeken túlra, idegen földről kell asszonyt hoznod magadnak, ahogy apád és apád apja is tette.

– De honnan tudhatom, kit rendelt nekem a sors? – kérdezte Drisnavár.

– A szíved biztosan megsúgja majd – csitította az anyja.

–  Van időd keresni bőven – biztatta az apja. – Három évig kóborolhatsz, míg meg nem találod a választottadat. Harmadév nyárközépen vár vissza az ország. De ne feledd: senki leány előtt nem mutatkozhatsz hattyú alakjában! Ha a választottad az esküvő előtt megcsókolja a tollaidat, örökre elveszted őket!

Drisnavár lehajtott fejjel hallgatta szüleit. A régi regékből tudta, hogy előbb-utóbb eljön ez a nap, amikor útra kell kelnie neki is, mint minden ősének. Életében először félelemmel töltötte el egy feladat.

– És ha nem járok sikerrel? – kérdezte halkan.

– Káoszba süllyednek népeink, s országunk elvész – felelte komoran az apja.

Drisnavár fényes kísérettel indult útnak. Az első évben bejárta a világot északról keletre, nyugatról dél felé. Díszes paloták hölgyei versengtek egyetlen pillantásáért, a leghatalmasabb királyok látták vendégül, a leggazdagabb kereskedők ajánlottak neki szállást. De hiába bálok és fogadások, selyembe-csipkébe öltözött leányok, szende mosolyok és kacér kacsintások – Drisnavár szíve egyetlenegyszer sem dobbant hevesebben.

A második év elején hazaküldte kíséretét a herceg. Díszes kaftánját és paripája gyémántos kantárját odaadta az első koldusnak, és bármerre ment, szándékát és származását titokban tartotta. Az ég alatt hált, barlangban vagy istállóban aludt. Földművesek lányaival, kis cselédekkel, csepűrágókkal és zsebtolvajokkal barátkozott, kocsmai tündérekkel múlatta az időt, és szigorú erkölcsű polgárlányokkal beszélgetett, de mindhiába: szíve egykedvűen dobogott mellkasában.

A harmadik évben újra hercegi díszbe öltözött, s bár egyedül rótta tovább az utat, a világ legveszélyesebb, legelátkozottabb helyeit kereste fel. Démonokat, varázslónőket és mágusokat látogatott, váltott gyermekekkel, gnómokkal cimborált. Tudta, hogy a leghatalmasabb boszorkány is odadobná az összes erejét egyetlen szaváért, de hiába: nem talált senkit, aki kedvére lett volna.

Harmadév tavaszán szomorúan fordult hazafelé. Elátkozott völgyön vezetett át útja, s ott, ahol a völgy a legmélyebb volt, sötét mocsár került elébe. Mivel alkonyodott, Drisnavár leszerszámozta lovát, és egy tölgy alatt álomra hajtotta fejét.

Másnap reggel, ahogy kinyitotta a szemét, csodaszép leányt pillantott meg, aki a fekete tó közepén állt, derékig a vízben, és hosszú, ében haját fésülte. Alakját hínár-zöld ruha takarta, fürtjei belemerültek a tóba, és együtt hullámoztak, fodrozódtak a sötét vízzel.

A lány olyan gyönyörű volt, hogy Drisnavár először azt hitte, álmodik. Szíve majd kiugrott a helyéről, mintha menekülni, rohanni akarna.

– Drisnavár herceg vagyok, a Kék Tavak Országának leendő ura – szólalt meg nagy sokára. – Ki vagy, te csodálatos leány?

A leány rá sem nézett a hercegre, úgy felelt:

– Szírá vagyok, a mocsár leánya. Csak jóindulatomnak köszönheted, hogy megláttad a reggeli napot. Veszélyesen közel merészkedtél a birodalmamhoz, s ha nem parancsolom vissza, örökre elnyel a láp.

Drisnavár zavartan hallgatott, s csak csodálta tovább a fésülködő lányt. Azt viszont egyre inkább zavarta, hogy a fiú nézi.

– Ugyan, ne bámulj már, mint egy ostoba tehén, amely felett összezárni készül a mocsár! Indulj utadra, amíg szépen mondom!

Drisnavárnak azonban esze ágában sem volt indulni. Elmondta Szírának, mi járatban van, aztán fél térdre ereszkedett a mocsár partján, és megkérte őt, hogy menjen vele a Kék Tavak Országába.

– Ugyan már! – nevette Szírá. – Miért mennék bárhová a saját birodalmamból egy állhatatlan hercegecskével?

Ám Drisnavár addig bizonygatta, hogy tiszta szívéből szereti, míg Szírá megszánta őt.

– Jól van, feleségül megyek hozzád, ha kiállsz három próbát. Itt van mindjárt az első: töltsd a mai napot itt, e mocsár partján! Néhány óra múltán felkelnek kis barátaim, a szúnyogok. Csípni fognak, és megpróbálnak elüldözni majd. Vigyázz, mert egyetlen egyet sem ölhetsz meg közülük! Ha holnap még itt leszel, elmondom a második feladatot is – nevetett kajánul a lány, és elmerült a mocsárban.

Drisnavár zavarodottan állt, de esze ágában sem volt megfutamodni. Amikor aztán a szúnyogok megérkeztek, csak átalakult hattyú-formájába, szárnya alá dugta fejét, s tollai megvédték a csípésektől.

Szírá nyugodtan pihent mocsármélyi palotájában. Tudta, hogy a szúnyogok csípése nemcsak fájdalmat, de felejtést is okoz. Drisnavár néhány óra múlva arra sem fog emlékezni, mit keres a parton, s hazaindul, ahogy annyi ifjú előtte már.

Másnap igencsak meglepődött hát, amikor a fekete sár fölé emelkedve meglátta a herceget.

– A próbát kiálltam. Mondd, mit tegyek még, hogy elnyerjem kezed?

– Ott fenn a hegytető fehérbe öltözött. Hajnalra hozz nekem havat, hogy közelről is megláthassam, milyen – felelt a lány, és visszabújt a mocsár mélyére.

Drisnavár magabiztosan elmosolyodott a kérés hallatán.

Szírá szomorúan, de megkönnyebbülten téblábolt palotájában. Tudta, hogy nincs ember, aki megjárná az utat a hegyre egy nap alatt, de ha ez az ifjú meg is járná, lefelé úgyis elolvadna kezében a hó. Tiszta szívből szánta a herceget, de tudta, hogy mindkettejüknek jobb, ha elbukik a próbán.

Drisnavár napszállta előtt indult csak útnak. Felöltötte hattyú-alakját, felszállt a legmagasabb csúcsra, ott átalvetőjét telepakolta friss hóval, és csak akkor indult lefelé, amikor a hajnali sugarak már halványpirosra festették a keleti égboltot.

Szírá rémülten fogadta el a hercegtől a jókora marok havat. Fanyar mosollyal eresztette a fehér hógolyóbist a fekete, sáros vízbe, és bánatosan nézte, ahogy semmivé olvad.

– A harmadik próbatétel a következő: menj el a bájtündérek kastélyába. Ők őrzik a menyasszonyi ruhámat. Ha azt holnap reggelre elhozod nekem, nincs akadálya az esküvőnknek.

Drisnavár reménnyel telten indult útnak, Szírá pedig leviharzott mocsármélyi palotájába, és egész nap, egész éjjel csak sírt és sóhajtozott. Tudta, hogy a bájtündérek szépsége mindenkit megbabonáz, és biztos volt benne, hogy Drisnavár sem tér vissza hozzá többé. De mivel tiszta szívéből megszerette a herceget, egyszerre könyörgött az ég, a föld, a levegő és a vizek urainak, hogy találjon a bájtündérek között Drisnavár egy leányt, akit magával vihet feleségnek a Kék Tavak Országába.

Ám az ifjú másnap hajnalban ott állt a mocsár szélén, kezében a hófehér, tollakkal díszített menyasszonyi ruha.

– Hát nem találtad nálam szebbnek a bájtündéreket? – kérdezte szomorúan Szírá.

– Szebbnek találtam őket – válaszolta a herceg. – De a szívemben rajtad kívül senkinek nincs helye. Kiálltam a próbákat, s most rajtad a sor. Gyere velem, hogy országom királynője lehess.

– Sajnálom, Drisnavár, hazudtam neked – mondta lehajtott fejjel Szírá. – Szeretlek, de nem lehetek a hitvesed. A mocsár szült engem, és a mocsár senkit nem ereszt: abban a pillanatban, hogy a partjára tenném a lábam, meghalnék.

Drisnavár először csak állt megkövülve, aztán tombolt dühében. De végül rájött a megoldásra: hattyú alakjában nem süllyed el sem vízen, sem mocsáron: beúszik, hátára veszi kedvesét, és elmenekíti anélkül, hogy Szírának ki kellene lépnie a partra.

A lány félve, de rábólintott a tervre. Tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy az ifjú hatalmas madárrá változik, betipeg a vízbe, aztán kecsesen úszik felé. Reménnyel telve kapaszkodott a nyakába, s Drisnavár erős szárnyaival a hátára segítette őt. Elemelkedtek a mocsár sarától, fel a levegőbe. Szírá a boldogságtól kábultan megcsókolta a hattyút, és Drisnavárnak abban a pillanatban eszébe jutott apja intelme. Ám akkor már késő volt: foszlani kezdett testéről a toll, és a madár visszaváltozott emberré. S ahogy visszaváltozott, a herceg visszazuhant a fekete mocsárba, és a sár húzni, húzni kezdte le a mélybe. Hiába próbálta fenntartani Szírá, a mocsár erősebb volt nála, és a Kék Tavak Országának hercege ott fulladt meg, kedvese karjaiban.

Szírá, a mocsár leánya pedig csak zokogott és zokogott, s mire könnyei elfogytak, szeme világa is elveszett: nem láthatta, hogy Drisnavár tollai tiszta, hibátlan virággá változnak a mocsár fekete vízén.

A hófehér lótuszok azóta hirdetik Drisnavár és Szírá szerelmét.

A mese spanyolul ITT olvasható.