Sonja Danowski − Sopotnik Zoltán: A szomorító zsinór

A Slampos utca végén volt a bokor. Mindenki csak így emlegette: a bokor, még a színsárkányok is, pedig ha ők így beszélnek valakiről vagy valamiről, annak komoly oka van. Természetfeletti és titkos. Akkora volt a bokor, mint egy háromszobás lakás, igazi ismeretlen növény, a nevét nem lehetett megjegyezni: három perc után elfelejtette a leghíresebb emlékezőbajnok is. Az egész Slampos utca tele volt csodával és csudával is, de ettől a helytől tartott mindenki, még Suta alezredes is, pedig belőle már kétszer kiszippantották a szeretetet a röglények. A bokor-lakásban egy kislány lakott, Akác. Legalábbis így tudta mindenki. Bemenni vagy kijönni nem látta ugyan senki, de hogy ő lakott benne, az amolyan íratlan szabálynak számított. Mint a mágikus vérvonal, olyannak. Akác olyan nyelven beszélt, amit nem ismertek még a mágusok sem, de még csak szavakat sem tudtak megfejteni belőle, mégis megértette mindenki, akit megszólított. Mindig nagyon kedves és mosolygós volt, a tekintete alján mégis, akár egy vékony zsinór, volt valami szomorú. Ott feszült, igen, ez a legjobb szó. Akadt olyan nap is, amikor a nyaka köré tekeredett, mint egy sál, olyankor mintha nem is kislány lett volna, hanem valami megregulázott angyal, esetleg istennő.

Sonja Danowski, német művész illusztrációja

Két állat is kísérgette, egy nagytestű, izgalmas tekintetű kutya és egy zöld papagáj, aki folyton azt a zsinórt csipkedte Akác nyakán. De ha nem lett volna elég a furcsából, a kutya úgy rikoltozott, mint egy madár, a papagáj pedig ugatott.

Nem meglepő hát, hogy egyszer még a Dudor utcai piacról is elszaladtak a kofák, mikor Akác kiment didergő gombát venni. Vastagabb lett a zsinór is a tekintetében vagy a nyakán. Pont aznap akart tönkölyzsályát venni a migrénjére Gigerli mágus is, aki igencsak megmérgedett a furcsa eseten. Igazából nem mérges volt, csak a kislányt sajnálta, és azt érezte, utána kell járni a dolognak. Mint afféle varázsember, érezte a fenyegető szomorút, szinte látta azt a zsinórt az úttesten, a járdán kúszni. Még aznap este telefonált Suta alezredesnek és Amáliának, a színsárkánynak, és kibeszélte velük az egészet.

Nem furcsa, hogy azt sem tudjuk, mióta lakik itt velünk ez a kislány?, tette fel a jogos kérdést Gigerli. Hogy nem ismerjük a nyelvet, amit beszél, mégis megértjük?, fokozta tovább.

Hüm-ham, morgott valamit a telefonba Suta alezredes. A mágus érezte, ahogy rettentő kefebajusza hozzáér a kagylóhoz.

Próbálok visszaemlékezni, mikor tűnt fel az a bokor az utca végén, töprengett Amália, de nem emlékszem. Hú, hogy ez eddig nem jutott eszembe, vinnyogott hirtelen a színsárkány, hát az időfuvolámmal talán szóra bírhatjuk az emlékezetet. Mondjuk, ahányszor megfújom, legalább tíz évet öregszem, de mindegy, szólt, és keresni kezdte a hangszert.

Az időfuvola veszélyes hangszer, jól tudta ezt Gigerli, de egyre inkább meg volt győződve arról, hogy valami fogva tartja Akácot, és hogy az a zsinór nemcsak valami szomorú. Két napra rá, pontosan reggel nyolckor szólaltatta meg Amália a fuvolát. Addig Suta alezredes bement az összes házba, és megbeszélte a lakókkal, hogy zárjanak be minden ajtót, ablakot, és még véletlenül se nézzenek ki, még véletlenül se lépjenek az utcára, mert az időfuvola nem tréfadolog. Mire az utca végére ért, olyan komor lett a környék, olyan szürke, mint a rendes emberlakta városok. Suta alezredes is jól bezárkózott, de készenlétben maradt, ha esetleg. Bár tudta jól: a ha esetleg esetén esélye sem lenne. Gigerli és a színsárkány a bokor elé lépett a sóhajtozó utca végén, majd a mágus intett a szemével Amáliának, aki belefújt a hangszerbe. A fuvola hangja először egy lidércére emlékeztetett még a háború előttről, aztán egyre finomabban zengett, a végén már annyira szép volt, mint a tündérek harmóniája. A Slampos utcában pár ház látszólag összedőlt, majd újra felépült, majd újra összedőlt és így tovább, ameddig tartott a fuvolaszó. De amitől igazán mindketten megijedtek, az Amália átalakulása volt: a világ legkedvesebb meselényéből pár pillanatra olyan vérszomjas és félelmetes szörny kerekedett, ami minden emberi és varázsfantáziát felülmúlt, ráadásul a színsárkány legalább ötven évet öregedett, ami még nem fordult elő soha. Mindketten azonnal tudták, mit kell tenniük: szinte berobbantak a bokor-lakásba, mert tényleg egy háromszobás lakás lustálkodott az ismeretlen növény alján. Mindjárt a középső szobába esett be a két jó barát, meg is torpantak, mint a kezdő szalontáncos: Akác egy fonott székben ült lehajtott fejjel, úgy tűnt, egy könyvet olvas éppen, a kutya előtte ült és bámult a semmibe, a papagáj pedig még mindig a zsineget csipkedte. A zsinór végigtekeredett az egész szobán, beleakadt pár tárgyba, a kutya farka végére is akadt belőle, tisztára olyan volt, mintha a két oldalfal közé kifeszített függőágy kötele szálazódott volna szét, és az lenne a zsineg. Amit még Gigerli és Amália észrevett: az Akác előtt lévő könyv is a zsinóron lógott, a kislány fel sem nézett, ahogy berontottak, csak a könyv lapjaira meredt. Különben a szoba takarosnak tűnt: sok könyv, régi aranyos bútorok, nippek, terítők, pöttyös állólámpa, nagyjából ezekkel volt a helyiség berendezve; de valahogy érezni lehetett egy jóságos nagymama hiányát. Mintha a két szélső sötét szobából az a hiány ásított volna. Gigerliék bele is borzongtak, annyira, brrrr. A lány nem nézett fel, a kutya nem mozdította füle botját se a betolakodók felé, bámult mereven a semmibe, csak a papagáj morgott kutyául, ahogy azt az átkozott zsineget csipkedte.

Ez valami átok, állapította meg Gigerli mágus rejtélyesen.

Nem átok, vagyis nem úgy, ahogy gondolod, suttogta Akác, de nem vette le a szemét a könyvről.

Tessék, mit mondtál? csapott le Gigerli, de a lány nem válaszolt. 

Amália közben végigjárta a szobát, megnézett mindent, belesett a könyvespolc mögé, a bal szemében hatalmas könnycsepp rezgett, az átváltozás emléke. Ahogy ott sompolygott, egyszer csak meglátta, hogy a zsineg a két szoba sötétjéből nő ki alig észrevehetően. Hirtelen felderült:

Megvan, megvan, megvan, megvagy, hííí, kiáltotta, és olyan táncba kezdett, amire még a papagáj is felkapta a csőrét.

Egészen olyan volt az a tánc, mint amikor Luigi fodrász részegen alva jár a háztetőkön havonta egyszer, na, még egy kicsit bizarrabb azért. Ahogy ott ropta Amália, az egyik szoba sötétje kiszürkült egy ponton a sarokban.

Ez, az!, Árnyéktörvény!, rikkantotta, majd odakiáltott a döbbent Gigerlinek, mindjárt jövök, vigyázz rájuk addig, beszélek a sárkánynagytanáccsal!, és sietve elrepült.

Nem tudni, mit beszélt Amália a nagy színsárkánytanáccsal, de kész tervvel érkezett vissza, és annyira örült, hogy csak úgy pompáztak a színei a fülétől a farkáig szépen. Gigerli mágussal összehívták a Slampos utca lakóit, meg a Dudor utcában és a Kolompos utcában élőket is. Rávették az embereket, hogy naponta egyszer valaki látogassa meg Akácot a bokor-lakásban, ne féljenek, nyissanak be nyugodtan, és bármilyen furcsa dolog történik, ne csináljanak semmit, főleg ne féljenek, nem esik bántódásuk. Sőt, ha még ajándékot is vinnének, az hű de cudar jó lenne! És két kerek hónapig csak jártak Akáchoz, jött a Dudor utcai Klapancia zenekar, egy teljes napig játszotta ifjabb Mogyoró Jenő sehol-senki szonátáit. Zsáner Gusztáv két festményét akasztotta fel a falra. Meredek Benő, a közkedvelt filozófus nem hozott semmit, csak nézte a lányt meg a két állatot rendületlenül, a papagáj meg is ugatta, annyira. A Halucin testvérek látogatásánál történt meg az első előrelépés: a papagáj már nem ugatott, ellenben a kutya rájuk mordult kicsit, amúgy kutyamódra, ujjé. Amikor Lujza, a szakácsnő hozta világhíres rakoncátlan krémesét, majdnem elájult szegény: a két szélső szoba sötétje lejjebb ereszkedett, és két ugyanolyan fejbúb látszott ki a sötétből, mint amilyen Akácé, szegény Lujza még hetekkel később se tudott rendesen aludni. Csendes doktor látogatásánál már derékig látszott a két lány a két szélső szobában, mintha valaki legombolyította volna a sötétet. Ahogy egyre több látszott a két lányból, akik nagyon hasonlítottak Akácra, a kutya és a papagáj úgy tűnt el fokozatosan, vagyis nem tűntek el, ahogy azt Kecmec úr, a csillagász észrevette, hanem elkezdtek áttűnni a könyv lapjaira. Gigerli mágus belelapozott abba a könyvbe, és ahogy előrelapozott, kiderült, hogy a három kislányt elhagyta az anyukájuk. Meg a nagymamájuk. Az apukájuk meg eltűnt a háborúban. Kecmec úrnak Akác már teát is főzött, de még mindig nem lehetett tudni, észrevette-e, mi történt a másik két szobában. A nagypapájukat meg felkapta egy pörgő szél. Akkor kezdődött a sötét.

Két hónap elteltével aztán egy egész városnyi népség gyűlt össze, és boldogan ünnepelték a bokor-házból mosolyogva kilépő három testvért: Akácot, Levendulát és Csermelyt. A nagy ünneplésben még azt sem vették észre, ahogy a bokor-lakás eltűnik és megjelenik a könyvben, amit Akác magához ölel, és nem látták azt sem, hogy egy takaros, vigyori házikó termett ott a szinte semmiből. Nem is baj.

A mese angolul ITT olvasható.