Pesca Nekono – Zágoni Balázs: A szamár és a pingvin

Elhatározta egyszer a szamár, hogy világgá megy, és addig nem tér haza, amíg meg nem gazdagodik, és legalább egy barátot nem szerez magának.

Dél felé vette útját, és hónapokon át vándorolt hegyeken, völgyeken át. Egyszer csak szembejött vele egy öszvér.

– Jó napot, öszvér testvér. Merről merre?

– Én a déli sarkról jövök, ahova a bölcsességet kutatni indultam.

– S megtaláltad-e?

– Még nem, de azt hiszem, jó úton járok. Hát te merre tartasz?

– Én meg akarok gazdagodni, és legalább egy barátot akarok szerezni magamnak. Mondd, te nem vagy véletlenül a barátom?

– Nem, én nem vagyok a barátod. De ha akarod, hogy a barátod legyek, látogass meg egyszer otthon, az Andok lábánál. Bármikor jöhetsz.

S azzal indult is tovább.

– Várj még, öszvér testvér! Tudnál nekem tanácsot adni, hogy merre menjek?

– Menj tovább egyenesen. Holnap eljutsz majd egy nagy folyóhoz. Hogy azon átkelhess, használd az eszedet és a lábadat.

Pesca Nekono, japán illusztrátor alkotása

Ezzel magára hagyta.

A szamár tovább poroszkált dél felé, és másnap valóban elért a nagy folyóhoz. A folyó mély volt és erős sodrású, de kövek álltak ki belőle, és a szamár úgy látta, hogy egyik kőről a másikra lépkedve könnyűszerrel átjuthat a túlsó partra. Eszébe jutott, amit előző nap mondott neki az öszvér: használd az eszedet és a lábadat. Hát ehhez sok ész nem kell, majd átlépkedek a köveken – gondolta.

Már épp indult volna, amikor kiáltást hallott.

– Állj!

Körülnézett, és meglátott egy pingvint, aki egy kis csónakban állt, kezében egy hosszú csáklyával.

– Állj, életveszély! – kiáltotta ismét a pingvin, és a szamár mellé siklott. – Csak nem akartál gyalogosan átkelni a folyón?!

A szamár elszégyellte magát, mintha valami butaságra készült volna.

– Egyáltalán miért akarnál átkelni?

– Gazdagságot és barátokat keresek a túloldalon.

– Aha. És ki mondta neked, hogy itt átkelhetsz?

– Egy öszvértől hallottam, akivel tegnap találkoztam.

– És barátod volt vagy ellenséged az az öszvér?

– Hááát, barátom még nem volt…

– Akkor csakis ellenség lehetett. Nézd csak jól meg a köveket. Mit látsz?

Szamár meresztette a szemét de semmi különösen nem vett észre. Zöldes, moszat lepte kövek voltak mind.

– Az utolsót figyeld meg jól. Azt a hosszúkásat. Úgy néz ki, mintha kő volna, de nem az! Az egy aligátor, amely mozdulatlanul fekszik, és csak arra vár, hogy valaki rá akarjon lépni. Akkor egyből kinyitja a szemét, hatalmasra tátja a száját és bekapja a szerencsétlent! Sokan pórul jártak már itt, mert nem hallgattak rám!

Hideg borzongás futott végig a szamár hátán.

– Húúú, ezt nem tudtam. Nem mondta az öszvér. Biztosan azért, mert nem volt a barátom. De te a barátom vagy?

– Persze, hogy a barátod vagyok!

– De jó, akkor végre van egy barátom!

Már csak a gazdagság hiányzik – gondolta a szamár, és örült.

– Sőt, annyira a barátod vagyok, hogy nemcsak a veszélyre figyelmeztettelek, de még a túlsó partra is átviszlek a csónakomon.

A szamár ennek még jobban megörült, s egyből be is mászott a csónakba.

– No, de a barátok mindent megosztanak egymással. Én most az életemet kockáztatva átviszlek téged a túlsó partra. Te mit adsz nekem barátságod jeléül?

A szamár zavarba jött. Ott billegett már a pingvin csónakjában, de hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.

– Jaj, pingvin, nekem egy árva fityingem sincs. De tudod, mit? Ha a túlsó parton meglelem a gazdagságot, neked adom a felét.

– Ám legyen – sóhajtott a pingvin. Megmarkolta a csáklyát, és a kövek között kanyarogva elindult a túlsó part felé. A szamár mozdulatlanul állt, és egyre csak az utolsó követ, vagyis a kőnek álcázott aligátort figyelte. Tényleg pontosan olyan volt, mint egy kő. Ha nincs itt a barátja, a pingvin, hogy figyelmeztesse, biztosan bekapta volna őt is!

A túlsó partra érve a szamár kiszállt, elbúcsúzott a pingvintől, a pingvin meg visszacsáklyázott a másik oldalra. A szamár elhatározta, hogy leül egy kicsit pihenni, de a kőnek álcázott aligátortól csak kellő távolságra mert letelepedni. Ahogy ott ült, üldögélt, egyszer csak egy béka ugrott ki a vízből, egyenesen az aligátor fejére. De az aligátor nem mozdult.

–  Milyen ravasz, nagyobb fogásra vár – gondolta magában a szamár.

Ekkor szarvascsorda érkezett a folyóhoz, és a kövekre lépve akartak átvágni a vízen.

– Nehogy! – kiáltott a szamár, és felugrott, de már késő volt. A szarvasok egymás után tapostak az aligátorra, majd a kövekre, és átvágtattak a túlsó partra. Ám az aligátor továbbra is mozdulatlanul feküdt a folyóban. A szamár ekkor felbátorodott, és lassan odalépkedett a víz széléhez. Előbb óvatosan megérintette az aligátort az egyik lábával, majd a másikkal kicsit meg is rugdosta. De az mozdulatlan és hideg volt, mint egy kő. Merthogy az is volt: egy kő.

                A szamár ekkor ráállt a kőre, és erősen elgondolkodott. Arra gondolt, hogy végül mégsem fogadta meg az öszvér tanácsát, és nem használta sem az eszét, sem a lábát. Meg arra, hogy az öszvér, noha azt mondta, hogy még nem barátja, mégis sokkal inkább barátja lehet, mint a pingvin, aki ugyan barátjának mondta magát, de aztán jól rászedte.

Ekkor arra a következtetésre jutott, hogy előbb egy igazi barátot akar szerezni, a gazdagság ráér utána is. Ezért szépen visszalépegetett a köveken a túlsó partra, majd az Andok felé vette az irányt. A pingvinnek meg csak annyit mondott:

– Mindent, amit találtam, felfalt az aligátor. Ezért most megyek, és inkább egy barátot keresek magamnak.