Pablo Pino – Lakatos István: Buta kis kövér kutya

Noha kicsit buta volt, a kutya nagyon jól tudta: ha megmozdul, hamarosan vége a világnak. Teljesen átfagyott, hiszen órák óta kuporgott a fal tövében, a hideg járdán, csupán egy ázott újságpapír volt alatta. A szörny miatt húzta oda, mert azt hitte, talán egy picit segít visszatartani, de persze semmit sem használt. Mondtam, hogy kicsit buta volt a kutya.

Úgy tartják, a galambok és a macskák ismerik a legjobban a várost. Hogy kik tartják így, azt a kutya sajnos elfelejtette, de abban biztos volt, hogy a galambok soha nem hallottak erről. Inkább repdestek naphosszat, vagy a párkányokon üldögéltek, és amit nem lehetett megenni, még csak meg sem látták. Pedig olyan furán forgatták a fejüket, mintha örökké keresnének valamit. A macskák meg magasról tettek mindenre. Bejárták az egész várost, az összes padlást, utcát és lépcsőházat, de lévén öntörvényű, gőgös jószágok, amiből nem származhatott hasznuk, azt szóra sem méltatták.

A kutya csak az utcákat ismerte, néhány pincét és a folyópart egy kurta szakaszát. Temérdek szörnyeteggel találkozott már rövidke élete során, akik között nemcsak emberek voltak, hanem amolyan szörny-féle szörnyek is. A híd tövében tanyázó megkeseredett trollt messzire kerülte, csakúgy, mint a kikötő mólóit, amelyek alatt hínárszerű, nyálkás lények éltek. Ezek a szörnyek elcsatangolt gyerekeket ettek, néha felnőtteket, de ha nem volt más, beérték apró állatokkal vagy kisméretű öregemberekkel. A kerti törpék viszont mindig barátságosak voltak, akárcsak a tündérek, és a kutya mindig elszomorodott, amikor az emberek holmi szúnyognak vélték és megölték valamelyiküket. Még a sarat is kedvelte, és ha egy cipőtalpról lepottyant lábnyomot látott szánalmasan kúszni-mászni, segítőkészen felnyalogatta, hogy később visszajuttassa az övéihez.

Pablo Pino, argentin művész alkotása

A kutya megfigyelte, hogy jóval több barátságos lény él a városban, mint barátságos ember. Ezért is örült annyira, ha kedvesen bántak vele. Olyankor hálásan csóválta a farkát, és nagy boldogságában a nyelve sem akart a pofájában maradni. De nagyon ritkán esett meg vele ilyesmi.

Pár hónapos kölyök lehetett csupán, amikor egy csapat embergyerek merő szórakozásból félholtra rugdosta. Pedig ő csak játszani szeretett volna velük, ugrándozni, azt remélte, hogy nevetnek majd, ha a farkát kergeti. Azóta is kerülte az embereket. Ha olykor mégis összefutott néhánnyal, alig akadt köztük egy-kettő, aki kedvesen szólt volna hozzá, netán falatot vetett volna neki, a legtöbbjük kővel dobálta, bottal suhintott felé, belerúgott. Te dög, büdös kutya, üvöltötték.

A kutya azt hitte, ez az ő neve. Büdös kutya. Anyját soha nem ismerte, és senki sem akadt, aki elnevezte volna. Egészen kicsi korában egy szenespincében élt tucatnyi másik kutyával együtt. Többnyire kölykök voltak azok is, a leggyengébbek korán elpusztultak, de hamarosan került helyettük más. Egy öreg szuka tanyázott a pince legmelegebb sarkában, ő nevelgette az elhagyott kölyköket. Igaz, csak addig, míg meg nem tanultak gondoskodni magukról. Akkor rögvest tágulniuk kellett onnan. Őt is elkergették, kidobták a nagyvilágba, aztán néhány nap múlva találkozott azokkal a suhancokkal. Ott feküdt a saját vérében, nyüszítve és rángatózva, és az volt az egyetlen szerencséje, hogy később már nem járt arra senki. Nagyon kevés jótét lélek mászkál az utcákon, bele sem mert gondolni, mások mit tettek volna vele. Valahogy lemászott hát a kanálisba, ahol hideg volt és büdös, szemetet és más kevéssé gusztusos darabkákat evett, de legalább biztonságban érezte magát. Ugyan a patkányok nem barátkoztak vele, de nem is bántották. Néha-néha az egészsége felől érdeklődtek, amit a kutya nem nagyon értett, hiszen ki sem látszott a zúzódások alól, de erejéhez képest kedvesen válaszolt, szép napot kívánt, szép délutánt, majd a patkányok mentek a dolgukra. Miután valamelyest felépült, visszaoldalgott a szenespincébe, ám az öreg szuka vadul morogva elkergette. A kutya ezután tényleg csak magára számíthatott.

Az embereket igyekezett messzire elkerülni, jobb híján visszahúzódott a kanálisba, ahol a patkányok ismerősként köszöntötték.  Megnevezték a veszélyes járatokat, ahol szörnyetegek éltek. Homályosan arra is utaltak, hogy a csatornarendszer alatt, a földmélyi sötétben még azoknál is gonoszabb, gigászi lények motoznak, amelyek az űrön át érkeztek réges-rég, és valaha, jóval az ember előtt a felszínen uralkodtak. Egyszer vissza fognak térni, jegyezte meg szárazon az egyik patkány.

Mindenütt szörnyek, szomorodott el a kutya. Hirtelenjében nem is tudta eldönteni, mi a félelmetesebb: az, ami odafent a házakban él, vagy ami a föld alatt tanyázik, arra várva, hogy előmásszon. Végül arra jutott, hogy az embert legalább el lehet kerülni. Onnantól kezdve, ha csak tehette, odafent poroszkált, kis vackában már szinte aludni sem mert, folyton hallani vélte, hogy nyálkás, nehézkes testek mocorognak a csövek alatt.

Ugyanígy hánykolódott aznap is, amikor arra lett figyelmes, hogy a motozást ezúttal valóban hallja, méghozzá egészen közelről. Egy fekete csáp kígyózott a szemétkupacok között, túlsó vége beleveszett a nyirkos sötétségbe. A kutya iszonyodva figyelte, ahogy a csáp vége finoman vonaglik, mint egy érzékeny orr, ami a felszínre vezető utat keresi.

Mintegy parancsszóra, patkányok özönlöttek elő a falakból. Katonásan elhelyezkedtek a csáp mindkét oldalán, hátsó lábukra ülve felemelkedtek, és mintha mindnyájan ugyanarra a dallamra tennék, fejüket felszegve ringatni kezdték magukat. A kutya hiába fülelt, nyálkás cuppogáson kívül csak a csatorna megszokott neszeit hallotta. Illetve mégsem… valami morajlott a kanális mélyén. Nem érződött belőle düh, vérszomj, egyáltalán, semmi olyasmi, ami a szörnyek morgásában egyébként felismerhető. Sőt, semmilyen más hangra nem emlékeztetett, semmilyen élőlény hangjára.

A kutya nyüszítve hátrált. Legszívesebben elrohant volna, de bármennyire is rettegett, nem tudta levenni a szemét a cuppogó, vonagló csápról, ami úgy tűnt, kijáratot talált, mert már a falon kúszott felfelé.

Ha kijut, vége a világnak.

Félelmét leküzdve rohant a legközelebbi feljáró felé. Tartott tőle, hogy idelent nemcsak a szörnnyel, hanem a patkányokkal is meggyűlne a baja. Hiszen mégiscsak egy kutya volt, kicsit buta, ráadásul kövér is – a csatornakoszt nem tartozott a legegészségesebb táplálékok közé, szegény kutya pedig amúgy is hízásra hajlamos volt. Nem tehetett róla.

A felszínre érve letaglózta a hideg. Tél volt, az éjjel lehullt havat latyakká taposták a járókelők. Megrázta magát, majd a kabátos alakokat kerülgetve rohant, amerre a csáp fölötti csatornanyílást sejtette, talán két-három háztömbnyire. Valahol mögötte többen felkiáltottak.  A kutya zavarodottan sandított hátra, de kisebb csődület gyűlt össze, semmit sem látott. Csak nem a szörny az? Elvétette volna az irányt? Abban a pillanatban egy kocsi vágtatott el mellette rémisztő sebességgel, az emberek ijedten ugrottak félre.

– Bölcsőnek használom, ha megházasodom – kiáltotta röhögve valaki, majd megbotlott a kutyában. – Büdös dög! – szitkozódott, majd azzal a lendülettel belerúgott.

Tudom, gondolta a kutya.

A csődület közben szétszéledt. Nem a szörny az, állapította meg a kutya, rohant hát, ahogy csak bírt, pedig nagyon fájt az oldala. Csak nehogy késő legyen! Kiáltások, méltatlankodások követték, ahogy átnyargalt a lábak között. Pedig én csak az életeteket próbálom megmenteni, morogta.

Nem késett el! A csáp vége épp csak egy kicsit emelkedett ki a rácsok közül, mintha kikukkantana, merre is jár. A csatornanyílás körül mindenféle szemét hevert: egy roggyant doboz, elhajított újságpapír, kicsit távolabb szétrohadt, roskadozó láda. Kósza és biztosan buta ötlet is volt, de a kutya a csápra lökött egy újságpapírt, és ráült. Remélte, ez segít. Ha nem is állítja meg a szörnyet, talán lelassítja. És talán felbukkan valaki, aki segíthet.

Így történt, hogy órák óta ott ücsörgött. Úriemberek jöttek-mentek, de egyikük sem törődött az együgyű ábrázatú, kövérkés kutyával. Közben este lett, a hó is esni kezdett, és az utca elnéptelenedett. Meleg lakásukba bújtak az emberek, az ablakokból barátságos fény áradt.  Finom meleg lehet odabent, gondolta a kutya. Még a kanálisban is akad egy-két zug, ahová bekuporodva nem fázik. De nem adta fel. A szörnyeteg folyamatosan ott kaparászott alatta, és a patkányok neszezése is felhallatszott. Nem értette, hogyan tarthat vissza egy ekkora szörnyet ilyen butasággal. Talán mert annyira nagy butaság, hogy erre aztán tényleg nem gondolt volna senki sem? Ki tudja. Viszont előbb-utóbb nem fogja tovább bírni, és ha nem jön segítség, akkor tényleg vége lesz a világnak. Nem hitt ugyan a világ jóságában, de azt tudta: bármi történjék is, valami végül mégsem engedi, hogy minden rosszra forduljon. Csak türelmesnek kell lenni.

Egy kislány bukkant fel a szemközti sarkon. Mezítláb volt, rongyos kötényét összefogta. A hidegtől reszketve vánszorgott, majd utolsó erejével bekuporodott egy szemközti zugba.

A kutya megpróbált vakkantani, de az egész napos didergéstől egyetlen hang sem jött ki a torkán. Jelezni akart a kislánynak, hogy bújjon oda hozzá, melegítsék meg egymást, de képtelen volt bármire is. Szegény kislány nem vette észre. Úgy tűnt, meggyújt egy gyufát, majd hamarosan még egyet. A kutya vágyakozva nézte a pici lángot, és arra gondolt, hogy rövidke életében soha nem érezte a tűz melegét.

A kislány ekkor újabb gyufát gyújtott, a levegőbe nyújtotta kezét, majd az ég felé fordult, mintha valami felreppent volna előtte. A kutya is felnézett.

Odafent egy tündöklő csillag kivált a többi közül, és ragyogó fénycsíkot hasítva zuhanni kezdett.

A kutya emlékezett rá, hogy egy öregember, aki jó volt hozzá és kenyérhéjjal kínálta, s aki azóta már meghalt, egyszer azt mondta:  „Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az Isten színe elé.”

A kislány közben újabb gyufát gyújtott, és egyszerre nagy világosság támadt. Egész csomagnyi gyufa lobogott a kezében, és olyan fény támadt, mintha a nap sütött volna. A kislány mosolyogva nézett valahova a távolba, majd összeroskadt. Nem mozdult többé.

Azt mondják, csak az látja az angyalokat, akiért eljönnek, hogy azután egy olyan helyre vezessék, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A kutya felnyüszített. Talán még nem késő, talán még segíthetne rajta, de a szörnyeteg kitartóan kaparászott: nem mozdulhatott. Szomorúan pillantott fel az égre. Hát senki sem segít? Ez lenne a világ rendje, hogy minden elpusztul?

Ekkor egy kisebb, halovány csillag megmozdult, és leesett az égről. Tucatnyi nagyobb követte, és mintha egyenesen felé tartottak volna. Talán mégis sikerül, gondolta a kutya. Bágyadtan elmosolyodott. Talán megmenekül a világ, ami nem fog többé fájni.