Marcela Calderón – Korom Bálint: Böhömke álma

Egyszervolt, hol nem volt, volt egyszer egy kiselefánt, Böhömke, aki a szüleivel élt a dzsungel közepén. Böhömke egy reggel arra ébredt, hogy a majmok hangosan visongva hintáznak a magas fák indáin. Csuda jó kedve támadt, és mivel nem akart kimaradni a mókából, szaladt, hogy kipróbálja ő is a hintát. Igen ám, de a majmoktól alig tudott odaférkőzni a fához. Amikor aztán végre sikerült neki, nagy merészen belekapaszkodott az egyik felé lebegő indába, de alighogy nekilódult, puff! Már le is szakadt az inda.  A majmok kárörvendőn hahotáztak, és kicsúfolták szegény kiselefántot.

Böhömke nem szólt semmit, pedig szörnyen elkeseredett, lógatta az ormányát, és elhatározta, hogy csakazértis hintázni fog, sőt, igazi jó barátokat is szerez magának. Eltökélte, hogy addig megy, amíg az álma nem teljesül.

Rakott a tarisznyájába elefántkekszet, vizet meg persze szénát, és már ment is, bár ő maga se tudta, merre induljon. Ment, mendegélt az ormánya után, míg egyszer csak ijesztő dolgot pillantott meg! Piros autók érkeztek hangosan vijjogva, szirénázva, mert egy kis erdő lángra kapott! Böhömke se volt rest, a közeli tóhoz loholt, teleszívta az ormányát vízzel, és ment, hogy az égő fákra spriccelje. A tűzoltók először azt hitték, bele akar trappolni a tűzbe, ezért visszatartották, de aztán észrevették, hogy az ormánya duzzadozik a víztől, így végül odaengedték, ő pedig bátran oltotta a tüzet. Mikor sikerült eloltani a lángokat, Böhömke észrevett egy csapzott egérkét. 

Marcela Calderón, argentin illusztrátor alkotása

– Ó, te csöppség! Elvesztetted az otthonod? – kérdezte.

– Igen! És most azt se tudom, mihez kezdjek! – sopánkodott a kisegér. – Mi lenne, ha világgá mennék?

– Micsoda Isten szerencséje! – kiáltotta Böhömke. – Én is épp világgá megyek. Jól jönne egy igazi barát!

– Veled mehetek? Olyan kíváncsi vagyok, mi van az erdőn túl, és még sose volt ilyen hatalmas barátom! – cincogta a kisegér.

Így aztán az egérke elhelyezkedett Böhömke gigantikus hátán, és minél tovább mentek, annál jobban egymás szívéhez nőttek. Egyszer csak beértek egy városba, ahol sírdogáló hangot hallottak:

– Segítség, beszorultam! Valaki szabadítson kiiiii!

Tanakodtak, ki lehet az, honnan jöhet a hang, végül rájöttek, hogy az ereszcsatornából hallatszik a hüppögés.

– Várj csak, mindjárt kiszippantalak! – biztatta Böhömke a bajba jutottat. Azzal bedugta az ormányát a csatornába, és erőlködött, és szippantott, míg végül a cső végén egy kiscica pottyant ki.

– Miááááuuuu, de sötét volt odabent! Köszönöm, hogy kiszabadítottál! Lehet, hogy kicsit sokat ettem, mert máskor, mikor lecsúszdáztam a csőben, mindig kifértem.

– Hát, most úgy jártál, mint Micimackó a Nyuszi üregében! – mosolygott az elefánt. – Van kedved velünk jönni világot látni? Ha megígéred, hogy szépen bánsz a barátommal, felülhetsz a hátamra te is!

– De még mennyire! – dorombolta a kiscica. – Egy karommal se érek hozzá! Nem is szoktam egeret enni – miákolta kissé sértődötten.

Így aztán már hármasban bandukoltak tovább, egészen addig, míg rájuk esteledett.

– Nini! Ott egy liget! Háljunk meg a fák és a bokrok között! – javasolta az elefánt.

Mivel mindenki kimerült az utazástól, nem ellenkeztek. Lefeküdtek, elaludtak.

Reggel tájt Böhömke arra ébredt, hogy valaki ugrál a hasán.

– Jaaahhhaahhhaj, hihihihi! Hagyd abba! Ott vagyok a legcsiklandósabb! – kérte a nyuszit, aki föl-le pattogott a hasán.

– Ó, bocs, nem akartalak fölébreszteni – magyarázkodott a nyúl. – Épp csak trambulinnak néztem a hasadat…

– Vettem észre – dünnyögött az elefánt. Megsimogatta a nyuszi pajkos fejét, és megérezte, hogy milyen selymes a bundája.

Beszélgetni kezdtek, közben a többiek is felébredtek, és elmesélték, hogy mi szél hozta őket erre. A nyúl elgondolkodva hallgatta a történetüket, majd egyszer csak felkiáltott:

– Ismerek a közelben egy szuper játszóteret, ahol rengeteg játék van: csúszda, homokozó, körhinta, mászóka, kötélpálya, hinta…

Böhömke izgatottan ugrott fel.

– Hinta is van?

– Hát persze, anélkül egy játszótér nem is játszótér…

– Na, akkor megyünk? – türelmetlenkedett az elefánt. – Pontosan merre is van ez a játszótér?

– Kábé kétutcányira innen, arrafelé – mutatta a nyuszi.

Nekilódult az egész társaság, csak úgy porzott az út a lábuk alatt. Egy-kettőre oda is értek. Szemük-szájuk elállt a csodálkozástól, ennyi játékot még világéletükben nem láttak! Azt se tudták, mit próbáljanak ki először! Aztán mindenki a kedvenc játékához rohant: Böhömke persze a hintához, nyuszi a trambulinhoz, a cica a kötélpályához, a kisegér pedig a mókuskerékhez. Az elefánt felpattant a hintára, ami csudamód nem szakadt le alatta! De elindítani sajnos nem tudta. A barátai észrevették ezt, és a segítségére siettek.

– Háromra mindenki teljes erejéből kezdje lökni! – vezényelt a nyúl.

 A nagy erőlködés meghozta a gyümölcsét: a hinta meglendült, és Böhömke sikongva és kacagva repült. A kis társaság tagjainak melegség járta át a szívét. Úgy érezték, ezt a napot sosem felejtik el. Sokáig együtt kalandoztak még, és örökre hűséges barátok maradtak.