Leyla Safa – Kalas Zsuzsa: A két fa

December volt. Hópelyhek szállingóztak alá lassan, keringve, s vakító fehérré varázsolták a hegyoldalt meg a háztetőket. Délután gyerekek lepték el a határt. Szánkójukat maguk után húzva a közeli domboldalra szaladtak, és visítozva csúszkáltak egészen estig.

            A falu határában két fa álldogállt. Az öreg meg a fiatal. Az idős fának már évek óta nem nőttek levelei. Ágai feketén és komoran meredtek az ég felé. Keveset beszélt, többnyire csak szemrehányóan sóhajtott vagy megvetően horkantott egyet válaszként a mellette álló fiatal fenyőfa szünet nélkül záporozó kérdéseire.

            A fenyőfa csak nemrég nőtt meg ilyen nagyra. Ujjongva élvezte minden friss ág megjelenését, és izgatottan figyelte, ahogy apró kis levelei kihajtanak. Hisz nemrég még ő volt a legkisebb az egész határban, most meg már akkora, mint az öreg fa, és lehet, hogy még tovább nő. Talán egyszer olyan óriási nagy lesz, mint ott, a hegyekben a távoli erdő fái, amelyek zúgása idáig is elért, ha jött a vihar. El volt ámulva a környező világtól, és mindent tudni akart. Tudomást sem véve a másik rosszkedvéről, szinte megállás nélkül kérdezgetett: a melegről, a szélről, az éjszakáról, a tücskökről, a kabócákról, az emberekről, az autókról, a buszokról, a kombájnokról, a csillagokról, az esőről, a szélviharról. Ha nem érkezett válasz a másiktól, az sem szegte kedvét.

Leyla Safa, iráni művész illusztrációja

             Az öreg fa néha csak hallgatott, néha pedig ingerülten felmordult:

           – Késő van, aludjunk már – zizegték az ágai. Vagy máskor így: – Hagyd már az állandó csodálkozást, nincs ebben semmi különös.

A fiatal fenyőfa ilyenkor egy kis időre elhallgatott, de kisvártatva ugyanúgy folytatta a kérdezősködést. Hogy miért mennek az emberek autóval, miért nem gyalogosan. Vagy miért esik az eső fentről lefelé, miért nem fordítva. És egyáltalán, hogy van az, hogy a csillagok az égen ragyognak és nem a mezőn, a fű között. Ügyet sem vetett arra, hogy az öreg fa ellenségesen és hallgatagon mereszti száraz ágait.

            Ezen a decemberi napon aztán a fenyőfa valami különös dologról kérdezett.

         – Mondd csak, neked mikor nő megint leveled? Miért van az, hogy a többi fának mind van, csak neked nincs?

            – Nekem már nem nőnek leveleim – válaszolt most kivételesen az öreg.

            – És virágaid? – érdeklődött a másik kitartóan.

          – Nekem már nem nőnek virágaim. Hangja közönyösen csengett, és a fiatal, mivel nem gondolta, hogy fájdalmat okoz, tovább fecsegett.

            – Kár. Nekem nagyon tetszenek a virágos fák. Főleg a rózsaszín virágúak. Illatosak, finomak...

Ekkor az öreg fa egyszer csak olyat tett, amilyet addig még soha: közbevágott.

          – Valaha nekem is rózsaszín virágaim voltak – szólt határozottan, s a fiatal érdeklődve bámult rá. – Minden tavasszal hatalmas, édes illatú virágok lepték el a koronámat. Messze földön híres voltam, csak úgy rajzottak körülöttem a méhek. Azt mesélték, sokkal szebb vagyok, mint bármelyik másik fa, akivel valaha is találkoztak.

            A fiatal ámultan hallgatta a másikat. Az öreg még sosem beszélt ennyit egyszerre, sőt, most még tovább is folytatta.

          – Nyáron, a virágzás után a hajtásokból finom gyümölcs lett. Édes volt és lédús mindegyik, az egész faluból a csodámra jártak. A lombom dús volt és hűs, nyáridőben mindig pihent valaki az árnyékomban.

      – Milyen gyönyörű lehettél – sóhajtott fel a fenyőfa, és az öreg lopva pillantott rá, vajon nem gúnyolódik-e. A fiatal fa őszinte bámulattal koccantotta össze tobozait. Csodálattal figyelte az öreget, aki rátartian bólintott.

           – Az voltam. És elhallgatott. Aztán még hozzátette szárazon: – De ennek már vége. Megöregedtem. Nem kellek már senkinek. – Hangjában üresen koppant az egykedvűség, nem volt benne sem szomorúság, sem bánat. Egyszerűen csak kimondta, amit gondolt.

            A másik azonban hirtelen összerázkódott, és tiltakozva hadonászni kezdett az ágaival.

            – Ó, nem, ne gondold, hogy nem kellesz senkinek! Nekem nagyon is kellesz!

Az öreg fa ágai recsegve kacagtak.

            – Ugyan már! Hiszen undok voltam veled és mogorva.

A másik azonban hevesen tiltakozott.

          – Nem, nem, nem! Egyáltalán nem voltál undok, inkább kedves. Nekem nagyon jól esett, hogy mindig csöndben végighallgattál. Annyit beszélhettem, amennyit csak akartam.

Az öreg gyanakodva nézett rá.

            – De hiszen nem is válaszoltam.

            – Hát persze, mert hagytad, hogy én találjam meg a kérdésekre a megoldást.

A másik kétkedve ingatta a fejét, de a fenyőfa folytatta.

        – És annyi mindent tudsz. Olyan bölcs vagy. Mindent ismersz. Én is remélem, egyszer majd, ha megöregszem, olyan sokat fogok tudni a világról, mint te… Vágyakozva sóhajtott fel.

Az öreg tiltakozni akart, hogy ugyan már, a másik teljesen félreérti. Ő nem azért hallgatott, mert segíteni akart, hanem épp ellenkezőleg. Egyáltalán nem akart segíteni. Úgy kell a fiatalnak. Miért legyen neki könnyebb, mint neki volt. Nyilván mondhatott volna pár dolgot, taníthatta volna, mesélhetett volna, hiszen tényleg sok mindent tud, de esze ágában sem volt. Nem szereti a fiatal fát. Idegesíti őt az állandó fecsegésével, és ő már csak arra vár, mikor szárad ki végleg, mert akkor legalább nyugalma lesz.

            Ám ekkor váratlanul emberek közeledtek egyenesen feléjük.  Átvágtak a havon, és a lassan alászálló szürkületben megálltak előttük. Az öregre ügyet sem vetettek, csak a fenyőfa érdekelte őket. Kedvtelve nézegették a fiatal fát, ő pedig büszkén rázogatta fenyőtobozait. Örült neki, hogy csodálják, és igyekezett még jobban tetszeni.

            – Nagyon szép fa – mondta az egyik elismerően.

         – Épp jó lesz. Holnap visszajövök érte – bólintott rá a másik, és vállán ezüstös fejsze villant. Azzal megfordultak, és a ropogó hóban mély lábnyomokat hagyva, lassan távolodtak a falu felé.

            A fiatal fa izgatottan zizegtette tűleveleit.

         – Láttad? Láttad, hogy tetszettem nekik? Azt mondták, hogy nagyon szép vagyok, és hogy épp jó leszek… Látod? – susogta örömmel.

Az öreg elgondolkodva meredt maga elé. Száraz ágai ridegen zizegtek a feltámadó éjszakai szélben. Látszott, hogy valamin nagyon töri a fejét.

A fiatal, miután hiába várt válaszra, tovább lelkendezett.

     – Mindig reméltem, hogy egyszer szép fa leszek, de arról nem is álmodtam, hogy ennyire megcsodáljanak… Lehet, hogy egyszer majd én is olyan leszek, mint te voltál annak idején? – Szusszant egyet, majd kicsit értetlenkedve folytatta. – Csak azt nem értettem, mit jelent az, hogy visszajön értem. – Töprengve húzta fel az egyik felső ágát. – Hiszen mi, fák nem mozdulhatunk a helyünkről. Ugye? – nézett tétován az öregre. S mikor az továbbra sem válaszolt, bizonytalanul tette még hozzá: – Vagy igen?

Az öreg ekkor váratlanul valami egész másról kezdett beszélni.

            – Tudtad, hogy mi, öreg fák tudjuk a nagy titkot?

A fiatal csodálkozva nézett rá.

            – Titkot? Milyen titkot?

            – Futni fogunk – kacsintott az öreg cinkosan.

            – Futni? Hisz az lehetetlen – döbbent meg a fenyőfa.

            – Mit futni, ugrálni! – toldotta meg határozottan az öreg.

            – Futni? Ugrálni? De hát hogyan? Merre?

A másik azonban nem adott magyarázatot, hanem parancsolóan így szólt.

         – Most fontos, hogy minden ágaddal, minden tűleveleddel képzeld el, járni fogsz.  – Azzal példát mutatva behunyta a szemét, és erősen koncentrált.

A fiatal tiltakozott.

            – Ugyan már, azt nem lehet.

            – Csend. Csináld, amit mondtam.

A fenyőfa nem mert ellenkezni, utánozta az öreget. Behunyta szemét, és igyekezett minden tűlevelével és ágával arra gondolni, hogy jár. De semmi sem történt. Kinyitotta a szemét, hogy megmondja, ez lehetetlen. A fák amúgy sem tudnak járni. Döbbenten látta, hogy a másik óriási recsegéssel-ropogással kiemelkedik a földből, és egy lépést tesz az erdő felé. Tyűha, erről ő sem akart lemaradni. Ismét próbálkozott. Behunyta a szemét, és minden tűlevelével, ágával, gyökerével, tobozával elképzelte, hogy jár. Akármilyen lehetetlennek tűnik, ha az öreg képes rá, neki is sikerülni fog. Hagyta, hogy magával ragadja a képzelete. Pár perc múlva különös érzés fogta el. Robajt hallott lentről, kinyitotta a szemét. A gyökerei kiváltak a fagyott, hófödte talajból, és ő megtette élete első, bátortalan lépését. Nem fájt. Egyáltalán nem. Sőt, valami különös, soha nem tapasztalt könnyedség járta át egész lényét. Az öreg már jócskán eltávolodott, hát gyorsan ő is elindult utána.

            – Hahó! Itt ne hagyj! Várj meg! – kiabálta, az azonban csak ment előre az erdő felé rendületlenül. A fiatal kicsit imbolyogva és kissé bizonytalanul, de követte. Mire beérte a másikat, már egész ügyesen ment, szinte szaladt.

            – Hát ez fantasztikus! – lihegte. – Sose gondoltam volna! Hogy mi fák is tudunk… milyen nagyszerű érzés… – folytatta, de az öreg a szavába vágott.

          – Gyere! Most ugrálni fogunk! – Azzal kecsesen elrugaszkodott a havas földtől, és szökdelve folytatta útját az erdő felé.

A fiatal sem hagyta annyiban. Ezt neki is ki kell próbálnia. Ügyesen rugaszkodott el gyökereivel a talajtól, élvezettel röpült a levegőben, majd visszahuppan a hóbuckák közé.

Vidáman ugrándozva hagyták el a völgyet: futkorásztak, nevetgéltek, ugrándoztak, viháncolva beszélgettek.

            Reggel pedig, amikor a favágók kimentek a határba, hogy kivágják a karácsonyfát, a két fa helyén csak tátongó, fekete gödröt találtak.

            A két fa pedig igaz barát maradt egész életére.


A mese perzsául ITT olvasható.