Leonor Pérez – Miklya Zsolt: A szélnótás asszony

Pöcök mondta. Hogy a falnak is füle van. Röhögtem. Hogy lenne már füle. Pedig tudtam, hogy nem a levegőbe beszél. Pöcök nem szokott a levegőbe beszélni.

A levegő mindig más. A tenger felett szinte sós, a bőrödön érzed. A fürdőkádban habos, majd szétpattan. A nagyszobában, maminál varázsos. A varázs mézeskalácsillat és fénypászmák keveréke. Fénypászmákban porszemek tánca. Függöny és konyha titka. Otthon ragadós a levegő. Nem mindenütt, persze. A szobámban attól függ. Néha halálos. Ilyenkor falnak fordulok. És a falnak beszélek. Nálunk a falnak is füle van. Pedig tanultuk fizikából, hogy a levegő vezeti a hangot. Fülünk a levegő részecskéinek kis amplitúdójú, szemünk számára láthatatlan rezgéseit érzékeli. Na persze.

Az amplitúdót nem értettem. De Pöcök elmagyarázta. Megfogta a kezem, és szinte húzott magával. A mólóig meg se álltunk. Ott se sokáig. Lehasalt. Én is. Ujjával pont beleért a vízbe. Ahol beledugta, pici kis hullámok indultak körbe. Megcsiklandozta a víz hátát, és a hullámok összezavarodtak. Aztán mesélni kezdett.

Valamikor régen, abban az időben, amikor még nem volt lehetetlen, hogy valaki az emberek közül uszonnyal szülessen, élt egy asszony, egyedül, a part menti városka szélén, a halászok sószagú viskói közt, a legkisebb, legrogyadozóbb viskóban. Persze ő nem halász volt, hanem halászfeleség, akinek az volt a dolga – többek között –, hogy sószagú férje sószagú ruháit mossa és teregesse a szélbe, naponta, kétnaponta, mikor hogy hozta a ritmus. Mert a munka ritmusa dönti el, mit mikor, hogyan tesz az ember. A ritmusból könnyen dal lesz, mert a ritmusok vonzzák a dallamot, mint darazsat a virágillat. Ha a munka ritmusa azt kívánja, megnyúlik a nappal, és sohasem lesz vége. Ha pedig úgy kívánja, hipp-hopp, már fel is jött a hold, és a tenger a sziklapartot nyaldossa. Ha a munka ritmusa úgy kívánja, a halászok kora reggel hazatérnek a jó fogással a halászatból. Ha a munka ritmusa úgy kívánja, csak késő este és lógó orral jönnek meg, mert megint nem fogtak semmit. Egyszer, csak egyetlen egyszer hagyjon ki a ritmus, és nem tér vissza a halász, sem jó fogással, sem fogás nélkül. A halászok ismerik jól ezt a ritmuszavart, félik is rendesen. A halászfeleségek is ismerik és félik, azért énekelnek vagy dúdolnak magukban. El ne veszítsék a ritmust.

Leonor Pérez, chilei művész illusztrációja

Az asszony, akiről mesélek, persze nem élt örökké egyedül, olyan volt ő is, mint bármelyik halászfeleség, vidám, jó kedélyű, erős derekú fiatalasszony, aki a munka ritmusát mindig megtalálta, a dallamok meg ott köröztek a füle körül, mint a darazsak szoktak.
Az első ritmuszavart azon az éjszakán élte át, amikor a fia megszületett. Telihold volt, a fehér fény szinte átvilágította a szobát, s amikor a bábaasszony felemelte a kisbabát, tisztán látszott, ahogy lábuszonyain, a vékony hártyák közt átfehérlik a fény.

A második ritmuszavart azon a reggelen élte át, amikor – tizenkét évvel a fiuk születése után – hiába várta a férjét. Kint volt a nyílt vízen egész éjjel az ura, ilyenkor akár van fogás, akár nincs, hajnalra mindig megjön; mire a nap nyújtózkodni kezd, ő már a hálókat tisztogatja. Csak kivételes esetben megy ki újra a vízre, de akkor is beköszön előtte. Azon a reggelen a nap már rég nyújtózni kezdett, és az ő férje még nem volt sehol. Az asszony végigfutott a parton, minden halászkunyhóba bekopogott, minden hálóját tisztogató halásztól megkérdezte, látták-e az urát. Valaki látta, a holdfényben hajolt és hálót emelt, a fény átvilágította, mintha fehér fényhálót emelt volna ki a sós habokból. Aztán semmi. Eltűnt szem elől, mintha a fény nyelte volna el. Vagy a só, ki tudja.

A harmadik ritmuszavar azon az estén érte az asszonyt, mikor a fia elindult az apja után. Persze nem azonnal: hónapokig várták, hátha mégiscsak hazatér, beköszön egyik reggel. Na, mit fogtam, világító hal, nézd csak, holdfényben termett. De nem jött. Csak a hold fogyott és telt, fogyott és telt, lassan, de biztosan, pontosan tartva a ritmust. A tizenkettedik holdtölte közeledett, mikor a fiú elindult. Az asszony sejtette, hogy baj lesz, de nem mert szólni. A fiú megállt a móló végén, várta a holdat nagy, mindenki másénál nagyobb saruját levetve. Mikor a nagy fehér tányér megjelent, az asszony csobbanást hallott. Csak akkor mert odaszaladni. A hullámok sokáig gyűrűztek még, lassan terjedve tova, míg bele nem simultak a szél sodorta erősebb hullámokba. Az asszony csak állt a parton és ringatózott egész éjjel. Dallamok lepték meg, dongták körül. A nap már nyújtózni kezdett, mikor hazaindult. Fogta a ruhákat és a mosóteknőt. Indult a kútra.

Attól kezdve mindig megszólalt egy szélhordta dallam a városka szélén, mikor a nap nyújtózni kezdett, és csak akkor hagyott alább, mikor a hold átvette a ritmust az égen. A halásztelep lakói hozzászoktak, mint ahogy ahhoz is, hogy a ruháik nap mint nap tisztán, színesen lobognak a sószagú szélben. Időnként azon kapták magukat, hogy dúdolnak ők is, máskor meg fennhangon énekelnek. De ha valaki meghallotta őket, csak szégyenkeztek. „Ejh, a szélnótás asszony! – csóválták a fejüket ilyenkor. – Hogy mire rá nem veszi az embert…”

Pöcök elhallgatott. Sokáig nem szólt. Aztán egyszer csak fizikául kezdett beszélni. A víz felszíne teljesen nyugodt, ha zavartalanul tölti ki a medret, a kádat. De ha bármi megzavarja, mondjuk a szél, ha belepottyan egy ág, vagy beleülsz, akkor megmozdul a víz, és a mozdulat tovaterjed a víz részecskéi között. Emelkedik, süllyed a felszín – ez a hullám. Az emelkedés vagy a süllyedés mértéke, a nyugalmi helyzettől való legnagyobb kitérés az amplitúdó. Emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed. Ez a hullámzás. A rezgés. A vízen látod. A levegőben nem. Pedig a levegőnek is vannak apró, szabad szemmel nem látható részecskéi. Ezek teljesen nyugodtan, zavartalanul töltik ki a teret, a házat. De ha bármi megzavarja őket, akár a szél, vagy eltörik egy ág, vagy mondjuk fütyülni kezdesz, akkor sok kis amplitúdóval tovaterjed a mozdulat, a rezgés, amit a fülünk mint hangot fog fel. Mert a fülünk egy hangrezonátor, egy amplitúdószekrény, érted?

Nem, nem egészen.

Akkor Pöcök megfogta a kezem. Odahúzta a szívéhez, és rászorította. Éreztem, ahogy lüktet. Emelkedik, süllyed, emelkedik, süllyed. És egyszer csak elborított a… nem is tudom… feldobogott a szívem, vagy mi… beleborzongott az egész testem, forróság öntött el, és mintha darazsak lennének a bőröm alatt… mindenem bizsergett. Érzed? Igen. Akkor jó. Elég, ha érzed. Majd megérted később. És elengedte a kezem. Ujját belelógatta a vízbe, ahol kis zavar keletkezett, és apró hullámok gyűrűztek tova.

Hazáig nem beszéltünk. Csendesen mentünk egymás mellett, hallgattuk, ahogy a part felől időnként felzúg a szél. Vagy csak felszisszen. Néha más hangot is hallottam. Mintha dúdolt volna valaki. De Pöcök nem dúdolt. Legalábbis nem úgy tűnt. Én sem dúdoltam. Akkor… a szélnótás asszony? Nem tudom. Nem értem. Csak érzem. És alig várom, hogy otthon, a szobámban elmondjam az amplitúdót a falnak. Ő biztosan érti. Mert nálunk a falnak is füle van.