Kim Amate – Molnár Krisztina Rita: A tojás csodája

A tojás mindig is a legizgalmasabb dolgok egyike volt. Kezdjük például a kérdéssel, amire mindeddig senki nem adott megnyugtató választ. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?

Hát, ezt bizony én sem tudom megmondani nektek. A tojás maga a rejtély. A csoda.

Törékeny is, kemény is. A formája is különös. Mi minden kelhet ki belőle… lehet, hogy

egy sárga, csipogó pihegombóc? Vagy egy kopasznyakú sasfióka? Hangyászsün? Hattyú? Kacsacsőrű emlős? Aprócska krokodil? Kiskígyó? Dinoszaurusz? Verébfióka? Vagy maga a hétfejű sárkány…? Persze sokféle tojás van, és aki ért a tojásokhoz, pontosan tudja, hogy a szürke, foltos tojásból a pettyeslile bújik elő, a puha, fehér kis golyó pedig a teknősé.

Vannak olyanok is, akik egyáltalán nem várják meg, hogy bármi is kikeljen a tojásból, hanem egészen egyszerűen megeszik. Sütnek belőle egy pompás tükörtojást vagy rántottát szalonnával és kolbásszal. Mások keményre főzik és felkarikázzák. Ők nem sokat gondolnak a tojás titkára, egyszerűen csak éhesek. Az éhség pedig komoly dolog.

   András, a fiatal suszter nagyon jól ismerte az éhséget. Az apró faluban, ahol lakott, alig-alig volt szükség a munkájára. Pedig ismerte ő a cipőkészítés csínját-bínját, tudott varrni szattyánbőr topánkát, gyöngyös selyemcipellőt és olyan, de olyan fényes, rámás csizmát, hogy a király is minden kincset megadott volna érte… ha ugyan az aprócska faluban lakott volna király. A gyerekek és az asszonyok nagy része mezítláb járt télen, nyáron, vagy ha nem is mezítláb, hát maguk készítette saruban szaladtak a mezőre. Csizma minden házban akadt, de a sarka nem kopott el szinte soha, hiszen csak ünnepen viselték, ha a templomba mentek, vagy keresztelőre, esküvőre. Így aztán András csupán néha-néha foltozott meg egy-egy sarutalpat, olykor-olykor sarkalt csak meg egy-egy rámás csizmát.  Idejét azzal töltötte, hogy bársonyból varrogatott a városi asszonyok pufók babájának kiscipőt, amire felesége, a kedves Anna virágokat hímzett. De ebből bizony nem tudtak megélni, szűkösen telt csak a mindennapi betevőre.

Kim Amate, katalán művész alkotása

   Volt azonban Andráséknak egy kedves pöttyös tyúkocskájuk, Kotty. Kotty minden áldott nap két tojással járult hozzá a családi étkezésekhez, tavasszal pedig kiköltötte fiókáit gondosan óvott kicsiny tojásaiból. A nagyobbacska csirkéket András nyár elején eladta a vásárban, egyből pedig kicsit szomorúan aranysárga levest főztek. Kotty, mint a gyöngytyúkok általában, meglehetősen ijedős volt.

De a cipész három kislányától soha nem félt. Hagyta, hogy ölbe vegyék, simogassák. Nyáron naphosszat együtt kószáltak a lila és sárga virágokkal teleszórt réten, és este, ha a vöröslő nap a hegyek közé pottyant, jó barátokként búcsúztak el éjszakára. Kotty sorban odahajtotta fejét Kati, Márika és Zsuzsi tenyerébe, halkan kottyantott egyet-kettőt, aztán bebújt a kert végében álló, friss szalmával bélelt kis házába. Anna egyszer elmesélte három lányának, hogy Kotty pöttyei sírdogáló királylányok könnyeit mintázzák. Márika aznap este különösen gyengéden simogatta meg Kotty puha tollát. Zsuzsi azt mondta, szerinte Kotty háta épp olyan, mint a csillagos égbolt. Kati csak megvonta a vállát. Egyszerűen pöttyös, és kész. Mint anya köténye.

   Egyszer aztán nagy baj történt. András épp messzi járt, a városba vitte a hímzett bársonycipellőket. Anna a konyhában mosogatott, a lányok segítettek eltörölni a tiszta edényt. Egyszer csak hallják ám, hogy Kotty kétségbeesetten kárál. Egymás után szaladtak ki az udvarra: a tyúkocska rémülten szaladgált fel és alá. Hol a ribizlibokor alá bújt, hol a lapulevelek közé. De úgy tűnt, sehol nem leli a helyét. Kotty azokban a napokban épp költött, ilyenkor ritkán hagyta el szalmával bélelt fészkét. Ébredés után Kati, Márika és Zsuzsi még a zabkását sem ették meg, úgy siettek, hogy frissen szedett, harmatos tyúkhúrt vigyenek neki reggelire.

– Hogy lehet, hogy most az udvaron szaladgál? – kérdezte meglepetten Anna. Odasietett Kotty házikójához.

– Nahát! Lányok! Gyertek gyorsan! Épp kelnek a kisgyöngyök!

A lánykák odafutottak a fészekhez. Csodálatos látvány tárult a szemük elé. A tojások egyre-másra repedeztek, a billegő, nyirkos csibék pedig kibújtak a napvilágra.

– Hogy lehet, hogy nem pöttyösek? Nézzétek csak, csíkos a fejük! – kiáltotta Márika.

– Ó, te! Hát ezt sem tudod? Először csíkosak, pöttyeik csak később lesznek – korholta Kati.

De Anna rászólt:

– Senki nem születik úgy, hogy tudja. Te sem tudtad, mikor akkora voltál, mint a húgod.

– Tizenegyen vannak – felelte Kati, hogy megmutassa, már tényleg nem akkora, mint a húga.

– Fáznak – suttogta maga elé Zsuzsi, aki leguggolt, és egész közelről nézte az elárvult fiókákat.

Anna sietősen körbenézett az udvaron. Utolérte a még mindig rémülten ide-oda szaladgáló Kottyot, óvatosan pöttyös kötényébe kapta, aztán odavitte a csibékhez.

– Gyere, Kotty, nézd csak, kibújtak. Melegítsd őket, fáznak – mondta.

Kotty kitárta szárnyait, a csibék pedig begurultak alá. Kotty csőrével meg-megigazgatta őket, de továbbra is nyugtalan maradt. Aggodalmaskodva forgatta bóbitás fejét, fel-felsandított az égre.

Márika is felnézett, aztán egyszer csak felsikkantott, és a szája elé kapta a kezét.

– A sas…! – kiáltotta döbbenten Kati. – Most mit csináljunk…? – fordult rémülten az anyjához.

De Anna csak állt az égre meredve. Szíve összeszorult. Hirtelen megértette, mitől félt annyira Kotty. Fogalma sem volt, mit is tehetne. De biztos volt benne, hogy az első fióka…. hogy a legbátrabb, aki előbújt…, nos, biztos volt benne, hogy előző nap tizenkét tojást számolt meg Kotty fészkében…

Nagyot sóhajtott.

– Ó, bár itthon lenne az én okos Andrásom…, ő biztosan tudná, mit kell tenni… – Aztán, mivel három lánya arcára függesztett tekintettel várta, hogy valami biztatót mondjon, így szólt: – Jól van lányok. Úgy látom, a sas már a mező fölött köröz. Biztosan cickányra vagy ürgére vadászik. Kotty is mindjárt megnyugszik, szedjetek csak neki egy kis pitypanglevelet.

De másnap, amikor már András is együtt kanalazta a krumplilevest édes feleségével és három leányával, újra felcsattant az udvarról Kotty rémült kárálása. András, aki értesült az előző nap eseményeiről, azonnal kipenderült az ajtó elé. Még látta az udvarról felemelkedni a sast, csőrében egy csíkos fejű csibével. A kedves és szelíd András hihetetlen haragra gerjedt. Úgy érezte, meglopták. A sas meglopta Kottyot, Annát, a három lányt és őt magát is. De mit tehet egy bársonycipellőket varrogató cipész a hegymagason élő, felhők közt szálló sassal? Hogy védje meg a gyöngytyúkocska csibéit a levegő királyától? Míg András így töprengett, Kati, Márika és Zsuzsi odasündörögtek az oldalához, és úgy néztek föl rá, mint akitől csodát várnak. Nagyot sóhajtott a szegény suszter, megvakarta a feje búbját, egész összekócolódott az a szőkésbarna haja.

– Na, menjetek, lányok, csitítsátok le Kottyot, én meg hadd törjem a fejem egy kicsit – mondta, és letelepedett a ház előtti lócára. Ritkán pipázott, de most jól megtömte az öreg, meggyfából faragott pipát, amit még a nagyapjától örökölt. Rágyújtott, pöfékelt, hátha eszébe jut valami. Törte a fejét, törte, időnként még jobban összekócolta a haját, aztán a falu fölött magasodó hegyormot fürkészte hosszan. Ott, a százéves, kopasz fán fészkelt az öreg sas. Nem először okozott bajt a falunak: hol a kiscsirkéket, hol a kisbárányokat dézsmálta. Néha hónapokig nem látták, talált elég zsákmányt a mezőn, de aztán újra és újra megjelent a kertek közt, rémületben tartva embert és állatot. Mire a pipában kialudt a tűz, András döntésre jutott.

– Elmegyek, Anna – szólt oda a feleségének.  – Segíts csak megkeresni a kabátomat és a kesztyűmet. Fenn a hegyen hideg van, hiába süt hétágra a nap.

Anna térült, fordult, András meg útnak eredt. Nehéz volt a lelke. Olyasmire készült, amihez nem sok kedvet érzett, de úgy érezte, nincs más választása. Meg kell akadályoznia, hogy a sas tovább rabolja a falut. Hamar maga mögött hagyta a nádfedeles házakat, a kacsaúsztatót, aztán átvágott a patak fölött ívelő kőhídon, és rátért a hegyre vezető, keskeny ösvényre. Az ösvény hol sűrű bozótosban, hol szédítő meredélyek szélén kanyargott. De a szegény suszter nem állt meg pihenni. Olyan fürgén haladt a vékony, sziklák közt vezető csapáson, akár a hegyi kecske. Ahogy felért a hegytetőre, megpillantotta a magányosan álldogáló, százéves, kopasz fát. Még a nagyapja mesélte, hogy az ő nagyapja gyerekkorában csapott a villám a hatalmas juharba. Akkor a hegytetőt még erdő borította, de azon a viharos éjszakán leégett fű, fa, bokor. Csak a leveleit vesztett juharfa maradt, emlékeztetve arra, hogy a villám, akár a sas, amelyik az ágai közt rakott fészket, váratlanul és bárkire lecsaphat.

András nekiveselkedett, hogy felmásszon a halálában is fenséges juhar tetejére. Lába meg-megcsúszott a százéves fa törzsén, kesztyűje bele-beleakadt egy-egy szálkás ágba, de végül felért a sasfészekig. A hatalmas fészek közepén jókora tojás pihent. András fél kezével egy ágba kapaszkodott, a másikkal pedig sapkáját nyomta fejébe, mert a magasban olyan erősen cibálta a szél, hogy azt hitte, letépi, elsodorja sapkástul, mindenestül. Egy percig farkasszemet nézett a sastojással, aztán benyúlt érte a fészekbe. Rettentő óvatosnak kellett lennie. A sas bármikor visszaérkezhet, a tojás lepottyanhat, ő maga nyakát szegheti… Vigyázz, András, gondolta magában, téged hazavárnak, nem törheted ki a nyakad… A sastojást egy villámgyors mozdulattal a mellébe rejtette, helyébe pedig a kabátzsebében rejtőző almát tette, aztán megindult lefelé. A visszaút talán még nehezebb volt, hiszen már a tojásra is vigyáznia kellett, szédült is, fáradt is volt. De végül csak földet ért. Most, hogy szilárd talaj volt a lába alatt, elővette a tojást, alaposan megnézegette, aztán visszarejtette az ingébe. Már vagy húszlépésnyire járt az öreg juhartól, amikor meglátta a fészkére tartó sasmadarat. Megszaporázta lépteit, hátra sem nézett, nehogy szívébe nyilalljon a félelem.

Maga sem tudta volna megmondani, hogyan talált haza, ám egyszer csak ott állt az udvaron, ahol Anna ölelő karja és a lánykák csivitelése várta.

A szegény suszter igencsak fáradt volt, letelepedett hát a lócára, sapkáját a háromlábú suszterszékre tette, aztán elővette inge mélyéről a sastojást, és vigyázva a sapkába ültette.

– Mekkora tojás! – kiáltott Kati.

– Édesapám, honnan hozta? – rikkantott Zsuzsi.

– Odaadjuk Kottynak? – kérdezte Márika.

Anna nem szólt egy szót sem, csak felitatott egy könnycseppet köténye csücskével a szeme csücskéből.

– Na, lányok, elhoztam a sastojást. Ebből már nem lesz sasfióka. Mit csináljunk vele? – kérdezte a suszter.

Abban maradtak, hogy reggelre megálmodják. A tojás pedig ott maradt a sapkában a suszterszéken.

Reggelre kelve azonban máshogy fordult a történet kereke. Hogy ki mit álmodott, nem tudom, mert végül a csodálkozástól úgy kihussant fejükből a jól őrizgetett álom, hogy csak, na. Hogy min csodálkoztak? Hát Kottyon. Mert a pöttyös tyúkocska fogta magát, feltelepedett a suszterszékre, pontosabban a sastojás tetejébe, még András sapkája sem látszott ki alóla. Csibéi ott csipogtak körülötte, csipegették a tyúkhúrt, és ámulva nézegették tyúkanyójukat.

András aztán fogta, beköltöztette Kottyot a szalmával bélelt házikóba sapkástul, tojásostul. A tyúkocska meg el sem mozdult a sastojásról, míg meg nem repedezett a héja. Amikor kikelt, éppúgy melengette, csőrével éppúgy tisztogatta a fiókát, mint a sajátjait. Azok is befogadták, este odabújtak hozzá, ne fázzon a kis kopasznyakú, akit a lányok a tolla színe után Hamupipőkének neveztek el. Néhány hét múlva azonban kiderült, hogy korántsem lesz olyan könnyű a nevelése, mint gondolták. A fióka lába megvastagodott, csőre megerősödött, és a madár lassan magasabb lett, mint maga Kotty. Nem elégedett meg a tyúkhúrral, éhesen sírdogált, mígnem Kati rájött, hogy húsra van szüksége. Gilisztát ástak neki a földből, ha meg valahol disznót vágtak, elkunyerálták neki a lehullott húscafatokat. Hiszen Andráséknál csak ritkán került hús az asztalra.

Telt, múlt az idő, a kiscsirkék fejéről eltűntek a csíkok, helyükre pompás piros bóbita nőtt, hátukon megjelentek az apró, fehér pöttyök, Hamupipőke meg egyre nagyobb és egyre szürkébb lett. Kotty igazán büszkén lépegetett az udvaron.

Egy hajnalban aztán megint hangzavarra ébredt András békés háza népe. A suszter egy szál ingben rohant az udvarra, sarkában Annával és a három lánykával. A tyúkól előtt egy rémült róka nézett farkasszemet Hamupipőkével. A kis sas erős csőrével a meghökkent róka felé vágott, miközben rémisztő hangokat hallatott. Szárnyát kitárta, lassan a róka felé lépegetett, és hessegető mozdulatokkal kilegyezgette a döbbenten hátráló rókát a kertből. Kotty rémülten nyújtotta előre a nyakát, de hang, bár csőrét kitátotta, nem jött ki a torkán. A róka eltűnt. András odalépegetett Hamupipőkéhez, és megsimogatta a fejét.

– Derék madár vagy. Köszönöm, hogy segítettél – mondta, és elballagott a mészárosmesterhez egy kis maradék húsért, hogy meghálálja a hőstettet.

   Aztán minden visszatért a régi kerékvágásba, nyugalomban teltek a napok egészen a májusi vásárig. Akkor András felszedelőzködött, a felserdült csirkék meg búcsút vettek Kottytól, hogy majd valahol máshol legyenek ők az egyetlen, szeretett tyúkocskák.

Ám ahogy a növendék sas meglátta, hogy kedves pöttyös testvérei útra kelnek, nyugtalan lett, ő sem akart otthon maradni. De hát nem azért volt sas, hogy ne oda repüljön, ahová akar… Így aztán felreppent András vállára, és elkísérte a vásárba. Ott aztán meglátta őt a király madarásza. Nagyot nézett, soha nem látott még szelíd sast. Sólymot, nem mondom, már igen, de sast… Megalkudott a sasszelídítő suszterral, aki azzal vigasztalta kedves madarát, hogy sokkal jobb dolga lesz a király udvarában. Azt is megígérte, hogy időről időre meglátogatják majd. Miután túladott gyöngytyúkjain is, hazaballagott Annához és három kedves lánykájához.

Annyit még elárulok, hogy hosszú évek múltán Kati, Márika és Zsuzsi, hogy, hogy nem, egy-egy királyfihoz mentek feleségül. Nem csoda, hiszen rámás csizmájukat András suszter varrta minden évben. Hogy ez hogy történt? Talán majd ezt is elmesélem.

És hogy mi történt az öreg sassal? Ő bizony elhagyta a fészkét. Nem látták többé a falu környékén. Csak az öreg juharfa kopasz ágai integettek a völgybe, ha feltámadt a szél.