Juan Chavetta – Dániel András: Királyok

Ott álltak hatan. I. János, Ámdebár királya, II. János, Máskülönben örökös ura, III. János, a dicső és hatalmas Aligha trónjának birtokosa, IV. János, Igenám fejedelme, V. János, Egyszersmind uralkodója, valamint VI. János, Külső- és Belsőnahát királyi felsége. Szép este volt; csillagok szikráztak az égen, fényes kis gyémántszögek.

– Mindenki itt van? – kérdezte III. János. Nem bírta tovább: már vagy egy órája álltak némán a fák között.

– Majdnem mindenki – mondta V. János egy bükkfa mögül.

– Vagyis valaki még hiányzik – mordult fel I. János. – Ki az?

– Én itt vagyok – suttogta VI. János egy kocsányos tölgy fekete lombja alól.

– Én is! – szólt II. János, aki egy égerfa törzsének dőlve állt a sötétben.

– Meg én is! – csatlakozott IV. János egy szilfa tövéből.

– Akkor, ha jól értem, VII. Jánosra várunk – állapította meg I. János.

Hallgattak. Csak egy-egy apró reccsenés törte meg a csendet. Talán az éjszaka motoszkált kíváncsi, fekete ujjaival a bokrok közt.

Juan Chavetta, argentin illusztrátor alkotása

– Azért ez érdekes – szólalt meg III. János. Ma este valahogy beszélhetnékje volt.

– Micsoda? – kérdezték szinte egyszerre a többiek.

– Hogy pont ugyanúgy hívnak mindannyiunkat. Elég különös, vagy nem?

– Szerintem nincs benne semmi meglepő – mondta I. János. – A minap olvastam, hogy egyes számítások szerint napjainkig nem kevesebb mint százharminchét János nevű uralkodót tartanak számon a krónikák. Nem számítva az alkirályokat. És ez csupán a kontinens, uraim!

– Kész hadsereg! – füttyentett elismerően II. János.

– Úgy értem, hogy egyszerre ennyi János. Ez a fura – mondta III. János. Körbenézett, de néhány derengő fehér szakállon kívül nem látott mást a sötétben.

– Lehet véletlen is – szólalt meg V. János, Egyszersmind uralkodója. – Bár meg kell hagyni, jó kis név. Királynak való. Nem úgy, mint, teszem azt, a Lajos.

– Vagy a Henrik! – tódította II. János.

– A Lipót! – huhogta VI. János a bükkfa mögül.

Innen is, onnan is visszafojtott nevetés hallatszott a sötétből. A hold is előbukkant végre a fák mögül, mint aki csatlakozni akar a beszélgetéshez.

¬ Nos, meddig várunk? – kérdezte VI. János, miközben elnyomott egy ásítást a szakállában. Későre járt.

– Szerintem már nem jön – vélte III. János. – Meggondolta magát.

– Van úgy, hogy nehéz odahagyni a trónt – sóhajtott I. János, Ámdebár királya.

– Hacsak nem segítenek kicsit az embernek – tette hozzá éllel II. János, Máskülönben örökös ura.

– Egy trónbitorló, mondjuk – heherészett V. János. – Nem igaz? Egy ügyes kis összeesküvés…

– Ezt célzásnak vegyem? – mordult fel I. János.

– Ugyan, kérem! Távol álljon tőlem…

– De uraim! – szólt rájuk VI. János, Külső- és Belsőnahát ura.

– Azért van olyan is, hogy az embernek egyszerűen csak elege lesz – mélázott el II. János. – Néha egy apróság is elég. Egy odatévedt sárkány, vagy ilyesmi…

– Ne is mondja! Én egészen pontosan a harminckettedik hétfejűig bírtam – nyögött fel IV. János. – Hogy untam már, atyaég! Az a töméntelen legkisebb fiú! A sok pimasz legényke… Hogy majd ők legyőzik! Hogy majd nyissz-nyassz, az összes fejet a trónom elé hozzák, és a többi. Persze, mert mind király akar lenni! Mindig ugyanaz a nóta…

– Fele királyság! – mordult fel III. János. –  Meg lányom keze! Ugyan, kérem!

– Váljék egészségükre! – nevetgélt II. János. – Azt hiszik, csak úgy ukk-mukk-fukk, koronát a fejre, vállra a palástot, és már király is az ember.

– Mintha valami sétalovaglás volna királynak lenni, egy semmiség… Pedig ha tudnák! – legyintett Igenám fejedelme.

– Hát ez az! – dugta ki fejét VI. János a tölgy ágai közül. – Sejtelmük sincs róla! Ha csak az állandó jövés-menést vesszük, semmi mást! Meg az a sok udvari léhűtő… Az ember egy tapodtat sem mehet úgy, hogy a lába alatt ne legyenek.

– Udvaroncok! Tányérnyalók! Piperkőc hercegecskék! – jajdult fel V. János. – Legszívesebben mindet megetettem volna valamelyik jobb étvágyú szörnyeteggel!

– A sárkányoknak, kolléga, annál sokkal jobb az ízlésük – vágott közbe I. János. – Nekik mindig kizárólag a királylány kell...

– Na hiszen, a királylány! – horkant fel II. János. – Így király atyám, úgy király atyám... Meg kell bolondulni az örökös nyafogástól. Hogy soha semmi nem jó nekik! Semmi és főleg: senki! Alig győztem teljesíthetetlen próbákat kitalálni, hogy megszabaduljak attól a rengeteg kikosarazott ficsúrtól. Nem mintha különösebben sajnáltam volna őket, de azért mégis… Ami túlzás, az túlzás.

– A kérők! – sóhajtott lemondóan Ámdebár királya. – Kiesznek a vagyonodból, és még szórakoztatni is kell őket! Elmésen társalogni velük! Az a rengeteg bál! A lovagi tornák!

–  Nem tudom, hogy vannak vele, de a lovagi tornákkal engem a világból ki lehetne kergetni – rázta meg szakállát IV. János. – Páncélba bújni! Lóra mászni! Hadonászni azokkal az ormótlan dárdákkal! Örülök, hogy ennek is vége.

Felhő úszott a hold elé. Az erdő egy rövid időre teljes sötétbe borult. Hűvös szél futott át a fák között.

– Meg aztán – szólalt meg II. János, Máskülönben ura – ott van a nép.

– A nép… – hallatszott a dörmögés innen is, onnan is a fák közül.

– Na igen – gondolkozott el V. János. – Őszintén szólva, a népből nekem mindennél jobban elegem lett. Olyan, nem is tudom…

Elhallgatott.

– A nép olyan… fura – dünnyögte maga elé I. János. – Mindig érthetetlen dolgokat művel. Hangoskodik, nyüzsög, ha kell, ha nem…

– Amikor meg hallgat, hát az talán még rosszabb – tette hozzá IV. János, Igenám uralkodója.

– Meg nem is tudom, valahogy… mindenütt ott van – mondta III. János. – Mintha más dolga sem volna! Mehetsz akárhová, ott ácsorog az út mentén, integet, bámészkodik a palota körül, jön-megy, kiabál meg tülekedik. Ha meg aranyat szórnak közéje, hát akkor egyszerűen… Tényleg, mintha még sosem látott volna aranyat…

– És lamentál, örökösen csak lamentál! – sóhajtott fel I. János. – A nép… Ha szárazság van, az a baj, ha sokat esik, akkor meg az. Ha jön a sárkány vagy az emberevő óriás, az megint baj, de ha éppen nem jön, az sem jó, mert akkor nem jönnek a külföldi lovagok sem. A kieső bevétel, miegyéb…

– Így van! – helyeselt V. János. – Amikor meg úgy adódik, hogy fellázadnak! Na, az aztán! Tényleg nevetséges!

– Tudnék mesélni – morogta II. János.

A hold magasabbra kúszott az égen, mint egy ezüst macska, puha léptekkel szökkent ágról ágra, egyre feljebb.

– Közeleg az éjfél – jegyezte meg V. János. – Várunk még?

– Szerintem kezdjük – vélte III. János, a dicső és hatalmas Aligha királya.

Minden szakáll I. János felé fordult.

– Nos, rendben van – bólintott Ámdebár ősz fejedelme. Köhintett egyet, majd kilépett a fákkal körülvett kicsiny tisztásra. – Uraim! – szólt fennhangon. – Ezennel mint rangidős uralkodó, bejelentem, hogy mi, I., II., III., IV., V., valamint VI. Jánosok jól megfontolt, közös elhatározásból megalapítjuk a Hét Fa Királyságát!

– Éljen! Éljen! – hallatszott a többiek hangja a sötétből.

I. János hallgatott.

– Ennyi? – kérdezte V. János a bükkfa lombja alól.

– Körülbelül – bólintott I. János. – A nagy szavakból, úgy vélem, mindannyiunknak elege van. Azt javaslom, folytassuk az alkotmányozással.

– Úgy van! Csak semmi lacafaca! – helyeseltek a többiek.

– Tehát – kezdte I. János. – Akkor, mint ezt már megbeszéltük, hétfőnként nulla órától éjfélig, én volnék a király…

Ismét helyeslő morgás hallatszott a fák közül.

– Kedden, szintúgy nulla óra és éjfél között II. János lesz az uralkodó. Őt váltja szerdára virradóra III. János. Csütörtökön IV. János következik, pénteken pedig értelemszerűen V. János lesz a király. Szombaton VI. János, végül…

I. János itt elakadt.

– És akkor itt van egy bökkenő – mondta. – Mivel VII. János nincs közöttünk…

– ...Vasárnapra nincs uralkodó – fejezte be a mondatot II. János.

Tanácstalan csend borult a ligetre. Egy éjszakai madár hangos szárnycsattogással repült át a tisztás felett.

– A megoldás egyszerű – szólalt meg ekkor III. János. – Ha vasárnapra nem jut uralkodó, akkor az lesz a királymentes nap. Amikor mindannyian pihenünk.

– Zárva a királyság – nevetgélt V. János.

– Szünnap – tette hozzá vidáman valaki.

– Rendben, legyen így – bólintott I. János. – Miért is ne? Akkor hát kijelentjük: vasárnap nem uralkodik senki sem. Ezzel mindenki egyetért?

Helyeslően lengett az öt szakáll.

– Kiváló, uraim – bólintott I. János. – Még talán néhány szó újdonsült birodalmunkról…

A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kettéhajtott papírt. Felemelte, hogy a hold fénye ráessen, majd olvasni kezdett:

– Egy. A Hét Fa Királysága akkora, amekkora. Soha nem óhajt nagyobb lenni, mert ez így pont jó. Kettő. Amíg a Királyság egyik uralkodója uralkodik, a többiek semmittevéssel töltik idejüket. Vagy amivel jólesik nekik.

– Vivát! – kiabált közbe valamelyik király.

– Három – folytatta I. János. – A Hét Fa Királyságának uralkodói nem kívánnak senkitől az égadta világon semmit, miképpen azt sem szeretnék, hogy tőlük bárki bármit is akarjon. Hagyják őket békén, ha lehet. Négy. A Királyság összes uralkodója ezennel lemond a Hét Fa Királyságának területén kívüli minden címéről és rangjáról. Punktum.

Körülnézett.

– Úgy vélem, ez minden.

– Az alattvalókról valami? – kérdezte VI. János.

– Ja, igen – mondta I. János. – Nos, alattvalók… nincsenek.

– Én láttam itt az előbb egy menyétet – viccelődött II. János.

– Felfogadhatod hoppmesternek – bökte oldalba IV. János, ezidáig Igenám fejedelme.

I. János megköszörülte a torkát.

– Akkor hát, uraim, ezzel meg is volnánk – mondta, és zsebre dugta a papírlapot. – Azt hiszem, szép munkát végeztünk.

– Megérdemeljük a pihenést – bólintott VI. János, Külső- és Belsőnahát egykori uralkodója, és megropogtatta a derekát.

– Az első nyugodt éjszaka! – nyújtózott nagyot III. János, a dicső és hatalmas Aligha volt királya.

Denevér cikázott át a ligeten. Egy darabig csapódott fától fáig, majd éles kanyart véve átrepült a tisztáson, és eltűnt a sötétben.

–  A bőregér szerencsét hoz, nemde? – dünnyögte álmos hangon V. János, Egyszersmind néhai bölcs ura.

Aztán már nem szólalt meg egyikük sem. A hold lassan úszott a lombok felett, ők meg álltak lent, hátukat a fák törzsének vetve, s elégedetten hallgatták az éjszaka háborítatlan csendjét.

A hat király.