Ignasi Blanch – Nagy Anikó Johanna: Hanka fátyla

Egyszer régen, egy tengerparti kis faluban élt egy gyönyörű és kedves leány, Hanka. Ugyanebben a faluban, csak épp a másik végében éldegélt Arlen, a jóravaló, délceg termetű halászfiú. Arlen és Hanka igen nagyon szerették egymást. Azt tervezték, nemsokára összeházasodnak.

   Egy napon dúsgazdag kereskedő, Kurszán hajtott át a falun. Arannyal díszített, hatlovas hintója ablakából meglátta Hankát, amint a frissen mosott ruhákat teregette a kertben. A lány szépsége rögtön magával ragadta, és azonnal megfogadta, hogy mindenképpen elveszi feleségül.

   Másnap Kurszán végtelen gazdagságával hencegve még pompásabb, tizenkét lovas hintóval jött a faluba. Megállt Hankáék szegényes háza előtt, és bekopogtatott. A lány szülei szívesen fogadták a vagyonos vendéget, hellyel kínálták, ételt, italt tettek elé. De amikor meghallották, mi járatban van, Hanka apja így szólt:

   – Nagyságos uram, megtisztelő az ajánlatod, de én ebben nem dönthetek. A lányomra bízom, kihez megy feleségül.

   A kereskedő Hankához fordult.

   – Hozzám jössz-e, szép leányom? – kérdezte kevélyen, mert el sem tudta képzelni, hogy bárki nemet mondana neki.

   – Köszönöm a megtiszteltetést, uram, de nem mehetek hozzád – szólt a lány lesütött szemmel. –  Van már kérőm, Arlen. Nem leszek én soha másé, csakis az övé.

   Kurszán hamarjában megszólalni sem tudott a döbbenettől. Dühösen sarkon fordult, beült a hintóba, és elszáguldott.

   Telt, múlt az idő, mindenki régen elfeledte már az esetet.

Ignasi Blanch, katalán művész illusztrációja

   Végre aztán eljött Hanka és Arlen esküvőjének a napja, és a fiú egy hosszú, varázslatosan szép selyemfátyollal ajándékozta meg szerelmét. Régóta gyűjtötte már a pénzt, hogy megvehesse a mesés kelmét. Az egész falu ott nyüzsgött a templomban, az ifjú pár már az oltár előtt állott. Arlen a menyasszonya fejére tette a gyönyörű fátylat, és már épp készültek kimondani a boldogító igent, amikor hirtelen eszeveszett forgószél kerekedett, és mielőtt bárki felocsúdhatott volna az ijedtségből, a menyasszony nyomtalanul eltűnt.

   Lett ott sírás-rívás, riadalom. A boldogságból szomorúság. Arlen azt sem tudta, mi tévő legyen, merre keresse az ő Hankáját. Még hetek múlva is csak ült magába roskadva a házában, nem tudta, mihez kezdjen. Végső reménytelenségében aztán beült a csónakjába, és kievezett a tengerre. Arra gondolt, ha Hankával nem élhet, inkább falják fel elevenen a vízi szörnyek.

   Amint így kesergett, észrevette, hogy valami fehérség ringatózik a vízen. Gyorsan közelebb evezett, és jobban szemügyre vette az úszó holmit, hát, csodák csodája, Hanka varázslatos esküvői fátyla lebegett a habokban.

– Ez meg hogy került ide? – kiáltott fel izgatottan Arlen. – Ha a fátyol itt van, Hanka sem lehet messze.

   Kihalászta a fátylat, a kezébe fogta, simogatta, szárítgatta a napsütésben, hát a fátyol egyszer csak meglibbent. Aztán lassanként felemelkedett a csónakban, és mint egy zászló, lobogni kezdett. Arlen megragadta, nehogy a szél elsodorja tőle. Ekkor határozottan érezte, hogy a fátyol, akár egy dagadó vitorla, viszi a kicsiny ladikot előre.

   Nem telt el egy óra sem, egy sziget tűnt fel a láthatáron. A fiú egyre izgatottabb lett. Kis idő múlva elérte a partot. Kikötötte a ladikot, a fátylat a dereka köré tekerte, és elindult a sziget belseje felé. Hirtelen ismerős dúdolást hallott. 

   – Ez Hanka! – kiáltotta Arlen, és érezte, hogy óriásit dobban a szíve. Rohanni kezdett a hang irányába, és nemsokára egy sziklák közé épített, apró házra lelt. A ház ablakában könyökölt a leány, és könnyes szemmel, búsan dúdolgatott. De menten felderült az arca, ahogy Arlent megpillantotta.

   – Édes-kedves szerelmem, hát eljöttél értem? – kiáltotta boldogan. – Már azt hittem, itt kell elpusztulnom ezen a magányos szigeten, életem virágjában.

   A két fiatal megölelte, megcsókolta egymást, aztán Arlen így szólt:

   – De mondd csak, ki hozott ide téged, és miért?

   – A gazdag kereskedő, Kurszán rabolt el, akit valamikor régen kikosaraztam. Azt mondta, ha nem leszek az övé, nem lehetek másé sem. Azóta élek rabságban ezen a szigeten. Kurszán minden héten egyszer eljön meglátogatni, és megkérdezi, leszek-e a felesége. Én pedig mindig nemet mondok. Akkor aztán felpattan a táltosára, felszáll a levegőbe, és elvágtat. De éppen ma kell jönnie. Jobb is, ha elbújsz valahol, mert ha itt talál, halál fia vagy.

   – Nem bújok én sehova. Megküzdök az álnok kígyóval, ha az életembe kerül is – mondta elszántan Arlen.

   – Hogyan küzdhetnél meg vele, galambom, hiszen se kardod, se lovad! Neki varázserejű táltosa és gyémántokkal kivert kardja van. Ráadásul ördögi erővel is bír – ijedezett Hanka.

   De alighogy elhagyták a száját ezek a szavak, leszállt az égből egy táltos paripa, nyergében Kurszánnal.

   – Mit képzelsz, te átkozott kölyök! Hogy merészeltél a szigetemre jönni? Most aztán vége az életednek!  Azzal leugrott a lováról, előrántotta a kardját, és Arlenre támadt.

Ám ekkor hihetetlen dolog történt. Hanka fátyla egy szempillantás alatt lehullott Arlen derekáról, és bűvös karddá változott. Több sem kellett a fiúnak, megmarkolta erősen a fegyvert, és nekirontott az ellenségnek. Jó ideig harcoltak, kapott sebet egyik is, másik is, de csak nem tudott győzni semelyikük sem. A Nap már kétszer is leereszkedett az égről, de a két férfi még mindig harcolt. Hanka kétségbeesésében már azt sem tudta, mihez kezdjen. Már nem bírta a szemét nyitva tartani a fáradtságtól, hát mély álomba merült.

   Álmában megjelent előtte egy vízi manó, és így szólt hozzá.

   – Tudd meg, Hanka, hogy a gonosz Kurszán ereje a táltos lova farkában van. Ha a ló farkát valaki levágja, Kurszán ereje semmivé válik. – Azzal a kis lény eltűnt, mint egy szétpukkant buborék.

   Amikor Hanka felébredt, és látta, hogy azok ketten még mindig küzdenek, azonnal eszébe jutott az álma. Beszaladt a házba, keresett egy ollót, óvatosan a táltos mögé lopakodott, és egy ügyes mozdulattal levágta hosszú, dús farkát. Hát bizony Kurszán abban a pillanatban gyengülni kezdett, csakhamar már a kardot sem tudta megtartani a kezében. Térdre rogyott Arlen előtt, úgy könyörgött az életéért. De Arlen nem kegyelmezett neki, egyetlen vágással kettéhasította a gonosz férfit.

   – Egy percig sem maradunk itt tovább! – kiáltotta boldogan a szerelmének.

Karjaiba vette a lányt, felültette a táltos paripa hátára, aztán mögé pattant ő is a nyeregbe.

   – Mit parancsolsz, kedves gazdám? – kérdezte a ló vidáman, mert igaz, ami igaz, nem nagyon szeretett a gonosz ember szolgálatában állni.

   – Vigyél minket haza, kedves lovam! – adta ki a parancsot Arlen.

A paripa úgy szárnyalt a levegőben, akár a gondolat. A fiatalok még magukhoz sem térhettek az ámulatból, már otthon is voltak a falujukban.

   Lett aztán nagy öröm. Nyomban megtartották a lakodalmat, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.