Carolina Durán – Böszörményi Gyula: Toki

Régen történt, számtalan napfelkeltével és temérdek holdkerekedéssel ezelőtt, hogy Toki és öccse a mezőn játszott. Kavicsot gyűjtöttek, patakba dobták, virágot szedtek, hajukba tűzték, szelet kergettek és győzni hagyták, csincsillát futattak, majd vállukra rakták, s a fák alatt csendes éneket daloltak, melyhez zenét a fölébük boruló lombok susogtak. A két gyerek víg volt és gondtalan, míg a bokrok közül elő nem bukkant egy hosszú, görbe csőr, majd a csőr után egy fej, s az élénken csillogó madárszempár bölcs nyugalommal pillantott rájuk.

– Nézd, Toki, Íbisz mester jött hozzánk látogatóba! – kiáltott a kisebbik fiúcska, s már szaladt is boldogan, hogy a patakban aprócska békát fogjon, amit majd ajándékba adhat a bölcs madárnak. Mikor a szerrádó íbisz kilépett a levelek takarásából, az idősebb fiú fejet hajtott a szárnyas csodalény előtt.

– Légy üdvözölve a játszóréten, Íbisz mester – mondta. – Ha netán megzavartuk fészked nyugalmát, bocsáss meg nekünk.

– A fészkem messze van innen, és félek, most még távolabbra kell költöztetnem – szólalt meg a nemes madár, ki épp olyan jól beszélt az emberek, mint az állatok és a növények nyelvén.

Toki kisfiú volt még, ám a völgyben lakó mapuchék sámánasszonya már a születése pillanatában megjósolta, hogy szelleme sasként fog szárnyalni, bátorsága szilárdabb lesz a hegyormoknál, és oly sors vár rá, mely nevének tündöklését sosem engedi kihunyni. Így aztán nem csoda, hogy Íbisz mester szavai most nyugtalansággal töltötték el, hisz azonnal kiérezte belőlük: a bölcs madár, ki népe barátja, rossz hírt hoz.

– Hallgatlak, tanító – ült le a fűbe, két kezét ölébe ejtve. – Miféle veszedelem közeleg?

– Veszedelem? – kérdezte Íbisz mester, mint aki nem érti, miről is beszél a kis mapuche. – Tán máris elfeledted mindazt, amire korábban okítottalak?

Carolina Durán, chilei művész alkotása

– Minden szavadra jól emlékszem – felelt Toki. – A világ az utolsó fűszálig, a legapróbb hangyácskától a legzordabb villámokig a barátunk, még akkor is, ha olykor úgy tűnik, van, ami árt nekünk.

– Jól beszélsz – bólintott a bölcs madár. – A hangyák ellephetik és megdézsmálhatják a termést, ami rossz a népednek, a villám pedig lángra lobbanthatja az erdőt, leégetheti házaitokat is, ami szintén fáj nektek, ám…

– A hangyák, hála terményeinknek, megsokasodnak, és így a következő évben a betegségeket terjesztő bogarakat is képesek lesznek elpusztítani, megóvva minket a láztól – mondta fel a leckét Toki. – A felperzselt erdő pedig új, jól termő földdel ajándékoz meg minket, ahol még több aranyszemű étket vethetünk.

– Mondhatjuk-e hát bármire, hogy baj és veszedelem? – billentette oldalra fejét a bölcs madár.

– Nem, mert ami első látásra csapás, a másodikra áldássá válhat – ragyogott fel a kisfiú bizakodó mosolya. – Olyan hírt hoztál tehát, Íbisz mester, mely rossznak hangzik majd, ám később valami jó lesz belőle?

A tanító komor hallgatásba burkolózva járta körbe a kisfiút, s közben csőrével a fűben matatott, mintha a megfelelő szavakat keresné. Mikor aztán ismét megszólalt, olyat mondott, amit még soha.

– Nem tudom.

Toki szíve hatalmasat dobbant a rémülettől. Még sosem fordult elő, hogy Íbisz mester valamit… nem tudott! Hisz ő maga a levegő ezüstje, a víz kékje, a lombok zöldje, a föld barnája, a sziklák szürkéje, a hófödte csúcsok vakító fehérsége, az égbolt türkiz tükre, a napkorong meleget adó sárgája, a világ összes színének ismerője!

– Nem tudod? – fordult felé ültében Toki, remélve, hogy rosszul értette a tanító iménti szavait.

– Nem – rázta meg szép fejét a bölcs madár. – Ami közeleg, oly furcsa, oly idegen és ismeretlen. Annyira más, hogy szinte semmit sem enged látni abból a jövőből, amit magával cipel. Lehet, hogy bőséget, kacagást, ünnepnapok végtelen sorát hozza el nektek, de az is lehet, hogy tűzvésszel, betegséggel, fájdalommal érkezik. Egyetlen dolog van, amit biztosan tudok róla: úgy hiszi, a földkerekségen minden, de minden csakis az övé, s ő azért van, hogy uralkodhasson e mindenek fölött.

Ezen Tokinak el kellett gondolkodnia. „Minden az övé? Hát hogy lehetne a föld, a víz, a játékos szellő és a tomboló vihar, a fák, füvek, virágok csendes susogása, a patak cserfelése, a sima kő erezete, a vadak halk lépte, a kolibrik zizzenő röpte... valakié? Hisz a susogás a virágoké, a cserfelés a pataké, a zizzenés a kolibrié, az ember legfeljebb csodálhatja őket!”

– Igazad van – szólalt meg Íbisz mester, mintha csak hallotta volna Toki gondolatait. – Aki közeleg, az mégis úgy hiszi, hogy a világon mindenkin és mindenen ő uralkodik. Azt ajánlom, légy vele megértő, hisz ebből is látszik, milyen bolond szegény. Vigyázz, már jön is!

Valóban, kelet felől, amerről a Nap is ébredni szokott, vad dobogás közeledett. Toki először azt hitte, az érkező sámándobot püföl, így adva hírül: „Jövök, hát készüljetek!”. Csakhamar rájött azonban, hogy téved. Az idegen négy hatalmas lábon járt, s a patái dübörögtek úgy, mintha dobok sora szólna! Toki ámulva nézte a hatalmas csodalényt. Az idegen teste szikrát csiholt a napsütésből, hatalmas feje párát fújtatott, izmos faráról hosszú farok kergette a legyeket, a hátán pedig egy másik, kétlábú lényt hurcolt, pont úgy, ahogy a mapuche kisfiúk viszik kedvenc csincsillájukat a vállukon.

A lény dobogva lefékezett és horkantott. Toki fejet hajtott előtte, majd két nagy, barna szemébe nézve így szólt:

– Üdvözöllek, idegen. Kérlek, áruld el nekem, mi járatban vagy itt, ahol mi, mapuchék a patakkal, kövekkel, fákkal és többi testvérünkkel szoktunk játszani?

Ekkor olyan csoda történt, melyre a kisfiú sem számított, pedig őt maga a bölcs Íbisz mester tanítgatott a mindenség titkaira. A hatalmas idegen helyett a hátán ülő, kicsinyke lény válaszolt, ő maga pedig lehajolt, s a füvet kezdte rágcsálni!

– Levelet hoztam – mondta tehát az aprófejű, megcsillantva magán a nap fényét.

– Levelet? – csodálkozott Toki, és felpillantott a fákra. – Abból itt is van elég.

– Ostoba indián! – förmedt rá dühösen a magasan ülő. – Levelet, vagyis a gazdám üzenetét hoztam!

Toki a legelésző idegenre pillantott, ám nem merte megkérdezni, miért nem ő maga adja át az üzenetet, hisz itt van! „Biztos nagyon éhes – döntötte el végül a kisfiú –, ezért bízta meg inkább a hátán hurcolt beszélő csincsillát a dologgal.”

– Halljuk hát, mi az üzenet? – kérdezte ezután.

– Őfelsége, a spanyol uralkodó nevében ez a föld mostantól a miénk, ezért a mapuchéknak el kell innen menniük! – harsogta a magasan ülő.

Toki töprengve nézte a talpa alatt barnálló talajt, s nem értette a dolgot.

– Ha elviszitek innen a földet, miben gyökereznek majd a fák, hol folyik a patak, és min jár az ember lába? – kérdezte szelíden.

– Sehová sem viszünk semmit – felelte dölyfösen gazdája hátáról az aprófejű. – Ti lesztek azok, akiknek el kell menniük, mert mostantól mi élünk itt, ezen a földön!

Tokinak kezdett nem tetszeni ez a bolond beszéd. Már épp arra gondolt, hogy az idegenhez lép és ráveszi: hagyja abba a fű rágcsálását, és a hátán ülő apró lény helyett ő maga álljon szóba vele, mikor a fák közül felbukkant a kisöccse. Apró lábát szedve, két karjával kapálózva futott szegény, valami csillogó tárgy volt a fejébe húzva – épp olyan, amilyen az idegen szolgájának kobakján is billegett! –, és kongó hangon azt süvöltötte:

– Jaj nekünk, minden elsötétült! Valaki ellopta a Napot!

Toki felpillantott a magasban ülőre, aki úgy hahotázott, hogy majd leesett a gazdája hátáról. Közben az erdőből még több idegen került elő, s az egyikük által hordozott lény fejéről hiányzott az a csillogó valami, ami Toki öccsének a fejére szorult.

Az ifjú mapuche azonnal megértette, mily gonosz tréfát űztek a jövevények a kistestvérével. Fogta magát, lekapta az idegen holmit öccse fejéről…

– Jé, hát megkerült a Nap! – sikkantott az boldogan.

…majd kézen fogta őt, és berohant vele az erdőbe. Ahogy futottak, fejük fölött megjelent Íbisz mester, és kérdőn nézett le rájuk.

– Tudod-e már, mihez kezdesz most, Toki?

– Tudom – felelt a kisfiú, s szemében tiszta, vad tűz lobogott. – Míg a szívem dobog, védeni fogom ezt a földet, hogy égboltjáról soha el ne lophassák többé a Napot!

Így vált Toki a mapuche nép legnagyobb harcosává, s lett kisfiúból a fák, kövek, a szél és a holdfény, a büszke hegyek és szelíd lankák örök védelmezője.

A mese spanyolul ITT