Takács Mari illusztrációja
A tükörbe, az ebröküt titkos reteszébe. Az ablakba, a hátba, ami
éppen nekidől a hegynek. A kalapnak, ami elfedi a kopaszkás fejet. A Holdnak, a
foltnak, a távolnak, a mostnak. A képnek, amin ezer apró pontból egyetlen
figura. Talán Apa, talán Anya. Vagy én. A kicsi és a nagy, a lyukas, a csíkos,
a hasas. A bozontos, a bolyhos, a régi és az új. Az arcnak, aki mosolyog, talán
örül. A háznak a tónál, akinek lábnál van a tükre. A félkarú óriás,
aki sohasem néz le. A fénynek amelyik kalácsba fonja a sugarait. A
könyvnek aminek kívülről tudom a mondatait. A tükrömnek, az ebröküt titkos
reteszének. A keretnek, ami éppen bőrnyi, alig fér bele. Huncutul kilóg,
tükröz, kifacsar a tenyerére. Ha én vagyok ő, akkor ki az a másik? Akinek a
szeme alatt szatyrok és kócosan vihorászik? Ha ez én lennék, akkor miért nem
bennem? Mi ez a furcsa kép, amin mintha ismerném az ismeretlent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése