Miklya Luzsányi Mónika: Az örökké termő fa

Bódi Kati illusztrációja

Miklya Luzsányi Mónika

Az Örökké Termő Fa

– Hát, én világnak megyek! – mondta elkeseredetten a királyfi, és felpattant aranyszőrű paripájára. A paripa tényleg aranyszínben pompázott. Valamikor. Most viszont itt-ott már hámlott róla a festék. A kerekei is nyaklottak egy kicsit. Mind a három három irányba akart gurulni egyszerre. De egy királyfinak ez nem jelentett akadályt, ha világnak akart menni. Mert a paripa valójában egy háromkerekű kisbicikli volt. A királyfi pedig Mátrai Macó, mind a három és fél évével.

Szóval a királyfi felpattant a háromkerekű paripájára, és elindult világnak. A világ persze nem lehetett a Mányoki utca felé. Ott az ovi volt, ahova a királyfi bátyját vitte minden reggel apa. És a Fő téren sem lehetett, mert ott állt apa boltja. Csak úgy hívták az emberek a faluban, hogy vasbolt. Pedig nem vasakat árult apa, hanem mindenféle gépeket. A nagy tölgyfa felé sem lehetett a világ, mert ott a tejes néni lakott, akinek bocijai voltak. A kisbolt irányába sem indulhatott a királyfi, és nagyiék felé sem. Arra sem lehetett a világ. Az Örökké Termő Fa meg főleg nem. Szilvafák, azok voltak végig a nagyiék utcáján, de egyik sem termett örökké. Elindult hát a királyfi a régi, poros kocsiúton, kifelé a faluból.

De még ki sem fordult az utcájukból, találkozott egy boszorkánnyal. A boszorkány persze fekete macska képében állta útját. Pontosabban feküdte, mert éppen a Végtelen Poros Úton nyújtózkodott álmosan.

– Hova mégy, királyfi? – kérdezte a boszorkány mézes-mázos hangon.

– Világnak! – vágta rá határozottan a királyfi.

– És miért mégy világnak?

– Hogy megtaláljam az Örökké Termő Fát – mondta, és nagyot nyelt éhségében. Jó, azért annyira nem volt éhes, de még egy banánt meg tudott volna enni uzsira. Csak éppen a testvére szemfülesebb volt, és lecsapott az utolsó darabra.

– Bi-bi-bi! Ez az enyém! – csúfolódott az idősebb királyfi, és hiába ordított a kis királyfi, a bátyja azon nyomban meg is ette az utolsó falatig. Az üvöltésre persze kijött a konyhába anya, és jól összeszidta mindkettőjüket. Másik banánt viszont nem adott.

– Az Örökké Termő Fa tövében építem fel a palotámat. És annyi gyümölcsöt eszek majd, amennyi csak belém fér! – húzta ki magát a királyfi.

– Értem – válaszolta a boszorkány. – De én éppen azért állok itt őrt, hogy ne engedjek senkit neki a világnak. Képzeld el, mi lenne, ha bárki csak úgy megtalálhatná az Örökké Termő Fát!

„Akkor jó irányba tartok!” – ragyogott fel a királyfi szeme.

– De ha tudod a varázsszót, akkor úgy elillanok az utadból, mintha sose láttál volna… – nézett rá furfangosan a boszorkány.

– A varázsszót? Hát hogyne tudnám: Sicc! – kiáltotta, és a macska úgy eliszkolt, hogy csak a por maradt utána.

„Az első próbával megvolnánk” – gondolta királyfi. – „Biztos mindjárt jön a második.”

Úgy is lett! De nem is akármilyen próba várt rá! Meg kellett másznia az Égig Érő Hegyet! A faluban persze csak Határdombnak nevezték, de a királyfi úgy érezte, hogy tényleg az égig ér. Legalábbis olyan hosszú időbe telt feltekerni rajta a süppedő poros úton a kisbiciklijével, mintha az eget ostromolta volna.

„Jöhet a harmadik próba!” – nézett szét az Égig Érő Hegy tetejéről lelkesen. Nem is kellett sokáig várakoznia, a távolban valami fényességre lett figyelmes. Olyan gyorsan közeledett, mint egy forgószél. Egy szempillantás alatt fent teremett az Égig Érő Hegy tetején. Nem is csoda, hiszen egy vasparipa volt. Metálfényben ragyogott minden porcikája, s olyan hatalmas volt, hogy a királyfi háromkerekű paripája elbújhatott mellette.

– Egyszer nekem is ilyen lesz! – szólt a királyfi, amikor a vasparipa megállt mellette.

– Kawasaki? – kérdezte az ősz öregember, aki a vasparipán ült. Hosszú haját copfba fogta hátul, a ruhája fényes volt és fekete, ezüst szegecsekkel kiverve.

„Biztos varázsló” – gondolta a királyfi, és a vasparipát nézte.– „Elég fura neve van a lovának. De azért szívesen felülnék rá.”

– A Kawasaki nem rossz, de ahhoz tényleg nőnöd kellene egy kicsit. A fél világot bejártam már vele, de lehet, hogy többet is – felelte a varázsló. – De mondd csak, te hova mész, öcskös? – kérdezte.

– Nem vagyok öcskös – húzta ki magát háromkerekű paripája nyergében a királyfi. – Királyfi vagyok, és világnak megyek!

– És ugyan miért?

– Hogy megkeressem az Örökké Termő Fát – válaszolta a királyfi. – Hogy annyi gyümölcsöt ehessek, amennyit csak akarok!

– Akkor jó helyen jársz! – válaszolta az ősz öregember. – Látod ott azt a hatalmas nagy szederfát? – mutatott a messze távolba. – No, annak annyi gyümölcse van, hogy életed végig ehetsz róla. El is viszlek oda, ha kiállod a próbát!

A királyfi szíve nagyot dobbant. Akkor ez azt jelenti, hogyha jól válaszol, ő is felülhet a táltos paripa nyergébe!

– Kiállom biz én! – válaszolta lelkesen, mert igazság szerint nem bánta, hogy végre célhoz ér. Hosszú volt az út az Égig Érő Hegy tetejéig. A háromkerekű paripát nem volt könnyű hajtani a poros úton. Az Örökké Termő Fa meg igen kicsinek látszott innen messziről. Este lesz, mire odaér, ha egyedül kell megtennie azt a hosszú utat. – És ha kiálltam, akkor elviszel? Felülhetek a Kava szakidra?

– Persze, de csak ha három kérdésre megfelelsz. Az első: Hogy hívnak? – kérdezte szigorúan az öregember.

– Mátrai Marcell, és három és fél éves vagyok – tette hozzá. De aztán gyorsan el is hallgatott, nehogy megharagudjon rá az ősz öregember. Mert még a végén nem viszi el a vasparipájával, hanem tekerhet a háromkerekűvel az Örökké Termő Fáig.

– Akkor lehet, hogy elég lesz két kérdés is – bólogatott az ősz öregember. –Te vagy a vasboltos Mátrai Misi fia?

– Én hát! – húzta ki magát a királyfi. És nem tette hozzá, hogy a kisebbik, mert az mégis csak ciki.

– Jól van, kiálltad a próbát. Gyere, szállj fel a Kawasakimra, és egy szempillantás alatt ott leszünk az Örökké Termő Fánál.

Úgy is lett. A táltos paripa felágaskodott, és a királyfi még egyet sem tudott gondolni, máris megérkeztek. De olyan csudafát még életében nem látott! Olyan hatalmas volt, mint egy felhőkarcoló. És a gyümölcse! Édes, mint a méz! Olyan jól belakmározott belőle, hogy a fárasztó út után hamarosan el is nyomta az álom. S lássatok csudát! Otthon, a saját ágyában ébredt fel!

– Most már biztos, hogy varázsló volt – gondolta a kis királyfi, ahogy eszébe jutott az ősz öregember. Az oldalára fordult, és aludt tovább. S még álmában is szájában érezte a szeder édes ízét, amihez hasonlót eddig nem evett soha.