Majoros Nóra: A repülő szőnyeg

Takács Eszter illusztrációja

Majoros Nóra: A repülő szőnyeg

Az árus fel sem nézett, csak a bajusza alatt morogta:

            − Takarodj, te vakarcs!

            Ez volt a nyolcadik üzlet, ahonnan a kisfiút, így vagy úgy, de kidobták.

            Bement hát a kilencedikbe is.

            − Jó napot kívánok – köszönte illedelmesen.

            A ráncos arcú, ősz bajuszú árus a szűk kis helyiség egyetlen ablaka alatt ült, újságot olvasott és vízipipázott. Az ablakon többnyire csak annak a nagy, kápráztatóan sárga virágú loncnak az illata szűrődött be, ami teljesen beborította az ablakot, és csak egy pici csóványi fényt engedett át, épp annyit, amennyi elég volt az árusnak az újság olvasásához. Ez mind a loncnak, mind az árusnak tökéletesen megfelelt. A vízipipa és a virág édes illata gyapjú, kender, és más növényi és állati rostok fanyar illatával keveredett. A falak mentén magas oszlopokban álltak az összehajtogatott, színes szőnyegek. A boltban félhomály volt.

A köszöntésre az árus abbahagyta a pöfékelést, előre dőlt, felnézett, és összeráncolta a szemöldökét. Ezt azért tette, mert ilyenkor kicsit lejjebb csúszott a szemüveg az orráról, és ki tudott nézni a lencsék fölött. Kényelmetlen dolog, ha az ember messzire jól lát, közelre meg nem, a szemüveggel meg közelre lát, messzire nem. De hát előfordul az ilyesmi, ha valaki olyan vénségesen vén, mint az árus volt.

− Segíthetek? – kérdezte.

− Körülnézhetek? – érdeklődött a fiúcska.

Az árus bólintott, intett is hozzá a kezével, és a falon megnyomott egy kapcsolót. A mennyezeten felgyulladtak a lámpák, és tündökölni kezdett a szőnyegek százféle színe. Az árus újra az újságjába mélyedt. Nagyokat szuszogott közben, kissé hörögve, mert ilyen nyári melegben nehezen vette a levegőt.

Két perccel később úgy érezte, valaki nagyon közelről szemléli. Leengedte az újságot, és közvetlenül előtte ott állt a kisfiú. Csak most nézte meg igazán. Két hatalmas, fekete szeme volt a fiúcskának, de az a két, mélységes kút magában rejtette az egész égboltot, annak minden csillagos ragyogásával és végtelen távolságával együtt.

− Nos? – kérdezte az árus.

− Szőnyeget szeretnék vásárolni.

− Nono.

− Van pénzem, bácsi – mondta, és megcsörgetett egy duzzadó erszényt a kezében.

Pöttömnyi kisfiú volt, talán ha nyolc esztendős. Vékonyka, szegényes ruhájú, borzas, fekete hajú, sötét bőrű és maszatos.

− Aztán mit kezdesz te a szőnyeggel? – kérdezte az árus.

− Hát vehetek szőnyeget?

− Már miért ne vehetnél szőnyeget, ha megfizeted az árát?

A kisfiú elgondolkodott.

− Eddig mindenhonnan kidobtak, pedig van pénzem.

Az árus gyanakodni kezdett.

A kisfiú lehuppant a földre, egy piros, sárga és fekete csíkos, vastag szőnyegre, amit egy sivatagi nép apró termetű leányai szőttek.

− Aztán miért dobtak ki?

− Csak azért lehetett, − kezdte elgondolkodva, − mert nem akarták eladni a boltból a varázst.

Az árus letette az újságot. Vízipipája már egy ideje nem füstölt, szépen formált nyaka köré tekerte hosszú csövét. Hátradőlt a székében, és figyelte a kisfiút a szemüvege felett.

Hallgattak egy ideig.

− Aztán hogy érted, hogy nem akarták eladni a varázst? – kérdezte az öreg.

− Tetszik tudni, az emberek irigyek. A cipész nem akarta eladni nekem a tengerlépő cipőt, a zöldséges az aranyalma helyett férges gyümölcsöt nyújtott, a fűszeres megdühödött, hogy az élet sóját kérem, és még egy pofont is kaptam tőle. A többiek egyszerűen elkergettek.

Az árus nem tudta, mit gondoljon.

− Aztán tőlem mit akarsz, fiam? Repülő szőnyeget?

− Van a bácsinak olyan, ugye? – derült fel a gyerek képe. − Tudtam már akkor, amikor beléptem a boltba, csak nem látom sehol.

− Én azt nem tudom, hogy van-e. Tudtommal nincs. De csak nézz körül, hátha megtalálod. Magam nem hiszek az efféle mesékben.

A kisfiú elszontyolodott.

Az árus az órájára nézett. Délután két óra volt, a segédeit hazaküldte ebédelni, azok négyig nem jönnek vissza. Vasárnap volt és rekkenő hőség, kutya se járt az utcán. Olyan nap volt, ezt az árus jól tudta, amikor még egy bámészkodó légy sem téved a boltba, nemhogy vevő.

− Aztán megismered-e a repülő szőnyeget, ha meglátod?

− Hát persze – nézett fel maszatos arcával a kisfiú az árusra, és ámuló szemében megint megcsillant a világmindenség.

− Akkor gyere – mondta az árus, nagy nehezen feltápászkodott a karosszékből, és a felhalmozott szőnyegek felé sántikált. Mintha csak egy rendes vevővel lenne dolga.

− Kérsz valamit inni? Mályvateát vagy datolyaszörpöt?

− Tejet kérek – felelte a kisfiú. Az árus elhajott egy faliszőnyeget, ami egy furulyázó pásztort ábrázolt, és mögüle, a hűtőszekrényből dobozos tejet vett elő. Pohárba töltötte, és a kisfiúnak adta.

− Aztán mekkora az a repülő szőnyeg? Kicsi, vagy nagy?

− Zöld – felelte a kisfiú.

Az árus elkezdte lepakolni a szőnyegeket az egyik toronyból. Amelyik zöld volt, azt széthajtogatta a földre. A kisfiú megtapogatta mindegyiket. Aztán levette a cipőjét meg lyukas zokniját, és mezítláb ízlelgette az elé terített, puha teveszőr szőnyeget. Az árusnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a kisfiú lába olyan tiszta, mintha most lépett volna ki a fürdőkádból. Vagy mintha az utca pora sohase szennyezte volna.

− Nem ez az – mondta kipirulva az izgalomtól.

Az árus egy másik oszlop szőnyeghez lépett.

− Nézzük meg azt! – kiáltott a kisfiú, és a kupac legalján lévő szőnyegre mutatott.

− De hiszen ez kék.

− Nem baj.

Az árus kibányászta azt is.

− Nem ez az. Ott, abban a kupacban! – lelkesedett továbbra is a kisfiú.

Lassan fogytak a kupacok, és a földet olyan vastagságban borították a szőnyegek, mint a lehullott avar őszidőn az erdőt. A vén árus megtámaszkodott egy régi, faragott láda sarkában, mert öreg lábai meginogtak alatta ennyi jövés-menés után.

− Azt is nézzük meg!

− Az ugyanolyan, mint amit az előbb mutattam.

− Melyik?

− Az a puha itt, a lábad alatt. Amelyikbe madarakat szőttek.

− És az egyik madár féllábúra sikerült?

− Az, az.

− De azért nézzük meg ezt is.

Az árus kihajtogatta azt is.

− Nem ez az.

− Nincs több szőnyegem. Mindet láttad.

− Hát abban a ládában mi van?

− Régi holmik. Gyűjtőknek tartogatom, akiknek nagyon sok pénzük van. Múzeumba teszik a szőnyegeket, és mutogatják a látogatóknak.

− Abban meg mi a jó?

− Gyönyörködnek bennük.

− Megnézhetem őket?

Az árus kinyitotta a ládát, és óvatosan kihajtogatott belőle egy kézzel hímzett ágytakarót, majd egy kétszáz éves imaszőnyeget, végül egy ezerszínű rongyszőnyeget gyöngyös bojtokkal, aranyszálakkal díszítve.

− Nincs több – mondta az árus, és a kisfiú a láda aljára nézett.

− Az lesz az – suttogta, és a láda aljáról elővett egy szőnyeget, amit az árus sohasem látott azelőtt. Mintha a láda alját emelte volna ki a kisfiú, olyan barna volt így összehajtva. Szétterítette a többi fölé.

Kis méretű szőnyeg volt, valahol Perzsia szívében szőtték a föld színezte szálakból. Megkopott már, rojtjai szétmállottak. Kis, négyzetes mezőkre volt osztva, és mindegyikben egy fa állt. Ciprus, gránátalma, pálma, cédrus, fűz és szikomorfák, minden mezőben egy-egy. A kisfiú az ágak között, a színes pontokban, csíkokban és mintákban csicsergő papagájokat látott, cikázó gyíkokat, hőscincéreket, levelek fonákán bebábozódó hernyót, az abból kikelő, tarka szárnyú pillangót. Tündérek és manók táncát, faágat, amiből a kígyóbűvölő majd egyszer furulyát farag, lázat gyógyító fakérget, kéreg alá kopácsoló harkályok ütemes kopogását, falombban elhullajtott színes madártollak esését.

A kisfiú a szőnyegre kuporodott, és megszűnt körülötte a külvilág. Simogatta szálait, elmerült képeiben. Az árus fáradtan a karosszékhez lépett, leült, és nézte a kisfiút.

− Bár én is látnám, amit ő lát – sóhajtotta.

Aztán elbóbiskolt.

Arra ébredt, hogy az utca végéről segédeinek hangos beszélgetését hallja. Körülnézett a boltban, mert hatalmas rendetlenségre számított. De rend volt, ugyanolyan oszlopokban sorakoztak a szőnyegek, ahogy a kisfiú belépése előtt.

− Csak álmodtam – gondolta, de azért a ládához lépett, és felnyitotta a fedelét. Kivette a hímzett ágytakarót, az imaszőnyeget, a bojtos rongyszőnyeget. A láda üres volt.

− Tényleg álmodtam – gondolta fejcsóválva.

Aztán az asztalka sarkán, az összehajtott újság mellett meglátta az erszényt. Kinyitotta. Katicabogár-szárny, galamb kék tollpihéje, szárított jácintsziromból készült füzérke, tenger-koptatta kavics, kagylóhéj, fenyőgyanta, almamag gurult szét belőle az asztalon.

Az öreg elmosolyodott. Mire a segédek beléptek az ajtón, a sok kis haszontalanságot visszatette az erszénybe.

− Jó napot, Mudi apó – visszhangozták kórusban a fiúk.

− Volt vevő?

− Hm – bólogatott az árus.

Aztán összecihelődött, búcsút intett, és elindult hazafelé. Majd a segédei bezárnak este. Őt várja a magányos estebéd otthon, amit a lánya hagyott a hűtőszekrényében délután. Útközben belépett a cipőboltba.

− Segíthetek? – kérdezte az eladó.

− Tengerlépő cipője nincs, igaz? – kérdezte.

− Hát mindenki megbolondult ma? Egy kis kolduskölyök is ezzel nyaggatott délután. Forróság volt ma, a teringettét, túl nagy forróság, az ment az emberek agyára.

− Nem kolduskölyök volt az – mondta az árus, és kifordult a boltból.

Szárnya volt annak a fiúnak, két halványan derengő, légből tollasodó szárnya. Angyal volt, azért volt a szemében a világmindenség, és azért nem érintette lábát az utca pora. Nem a varázst vitte el a boltból, hanem azt csempészte be oda. Aznap este annyi vevő volt a szőnyegboltban, mint egy egész hét alatt máskor. De az árus ezt már nem tudta meg. Aznap éjjel elaludt, és csodálatos álmot látott. A szőnyeg ábrázolta kertben sétált, a kisfiú vezette. A kertben szebbnél szebb fák álltak, madarak csiviteltek, kicsi majmocskák ugráltak ágról ágra, és az egészet belengte a sárga lonc illata. Az árus életének legszebb álma volt, amelyből nem ébredt fel soha többet.