Miklya Luzsányi Mónika: Sönvitta anyó

Egri Mónika illusztrációja

– Megszületett az új unokatesónk! – robbant be Samu a hírrel a gyerekszobába. – Gyere, megyünk a kórházba, megnézzük a kicsit!

Soma boldogan vágódott be a kocsiba. Pár napja még ő mutatta meg Mikulának egy képeskönyvben, hogy születik a baba:

– Látod, itt még az anyukája pocakjában van. És ilyen pici – emelte fel a kisujját. – De amikor kibújik a baba, már nálad is sokkal nagyobb lesz.

– A zoknimanók másként születnek – szólt Mikula. – Mi a zoknikból bújunk elő.

– A zoknikból? Hogyan?

– Régi történet ez – kezdte Mikula –, de ha akarod, elmesélem. Egyszer régen, nagyon régen, a zoknimanó-emlékezet kezdetén élt messze északon egy öregasszony, Sönvitta anyó. Olyan öreg volt, hogy a faluból már senki sem emlékezett rá, mikor is költözött oda, abba az erdőszéli aprócska faházba, ahol lakott. Sönvitta fehér volt, mint a hó, ezt is jelentette a neve az északi népek nyelvén: Hófehér. Fehér volt a haja, apró ráncos kezei is fehérek voltak, csak fekete szemei ragyogtak ki a főkötő alól.

Volt, aki úgy tudta, királykisasszony volt valamikor, valódi, koronás, s hogy egy ifjú herceg mentette meg az életét. Mert gonosz mostohája ki nem állhatta a szépséges hercegkisasszonyt, elűzte otthonából, s a királylány egy erdei házban talált magának menedéket, hasonlóban, mint amiben most Sönvitta lakott. De a mostoha nem elégedett meg ennyivel, a királykisasszony halálát akarta, s ha nem jön az ifjú herceg, a lány tán még ma is ott fekszik az erdő közepén, az üvegkoporsóban.

De mint a mesében, itt is jóra fordultak a dolgok, csaptak hét országra szóló lakodalmat, s boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A gond csak az volt, hogy az ifjú herceg, aki akkorra már öreg király lett, hamarabb halt meg, mint a lány, aki fölött addigra szintén elrepültek az évek. Már a haja sem volt hollófekete, fehéren ragyogott az is, mint a bőre, csak fekete szemei világítottak a királynői korona alól. Most szolgált csak rá igazán a nevére, de már nem Hófehérke volt, a hercegnő, nem is szépséges, büszke királynő, hanem Sönvitta mama, az erdőszéli faház anyókája.

Mert férje halála után nem akart többé a palotában maradni, trónolni a gyémántfalú termekben, s parancsokat osztogatni szerte a világba. Visszavágyott a kicsi házba, az erdő közepére, régi barátai közé. Útnak is indult, hogy megkeresse azt a régi faházat, de hiába, nem találta sehol. Az erdő benőtte az utakat, moha lepte be az ösvényeket, de ő csak ment, keresett tovább. Addig-addig kóborolt, míg eljutott a messzi északra, ahol jeges szelek cikáztak át meg át a tájon, fújva, kavarva maguk előtt a porhavat. Itt találta meg helyét az egykori királykisasszony, a fehér hómezők földjén, ahol egyedül lehetett bánatával. Szeretett itt élni, ahol reggelenként jégvirág nyílt az ablakán, s őzek helyett rénszarvasok ettek a tenyeréből. Szomorúan szép vidék volt ez, csak hideg. Megszokhatatlanul hideg. Főleg a lába fázott szegénynek, ezért nekiállt zoknit kötni. S ahogy kötögette a zoknikat, eszébe jutottak régi barátai, a törpék, akiknek szintén sok-sok pár zoknit megkötött. S eszébe jutottak a gyerekek is a faluban, ahogy kiscsizmáikkal tapossák a fehér havat, hogy eljussanak az iskolába.

– Kötök nekik karácsonyra zoknit! – s azonnal nekilátott, hiszen már november vége felé jártak. Igyekezett nagyon, kötött éjjel-nappal, s olyan sokat dolgozott, hogy bizony megbetegedett. Karácsony napján ágynak esett, s bánatosan nézegette a zoknihalmot a szoba közepén. Azon szomorkodott, hogy nem tudja eljuttatni a jó meleg zoknikat a gyerekekhez.

Ám abban a pillanatban egy apró manó bújt elő az egyik zokniból.

– Majd mi segítünk! – mondta, s már a vállára is kapott egy pár zoknit. Ebben a pillanatban mintha megelevenedett volna a zoknihalom. Manók bújtak ki minden zoknipárból, s már futottak is a falu felé.

Sönvitta anyó boldogan hunyta le a szemét, hiszen tudta, most már biztosan eljutnak a zoknik a gyerekekhez. A baj az volt csupán, hogy a zokniknak manólábakkal a falu messzinek bizonyult, s így a manók igen-igen megéheztek útközben. Így mire elérték az első házakat, a zokninak csak a fele maradt meg. De azt a megmaradt fél pár zoknit becsülettel felakasztotta minden manó a kandalló rácsára, hadd örüljenek a gyerekek. Örültek is, mert telis-tele voltak édességgel. Persze a szülők, amikor meglátták a kandallórácson sorakozó zoknikat, nem gondoltak a manókra. Sönvitta anyóra sem gondoltak. Elmosolyodtak magukban, s telerakták a fuszekliket mindenféle finomsággal.

Mire kitavaszodott, megüresedett az erdőszéli ház, s a manók is útra keltek, hogy új otthont keressenek maguknak. Bejárták a vidéket, előbb a közeli, aztán a távoli vidékeket. Eljutottak ide is, így jutottam el én is hozzátok – fejezte be a történetet Mikula.