Apró szeme
pislákolt a januári reggelen. Szürke arcán végigfutott a fény, szemöldökén dér,
égi mezőkről származó. Körülötte sikátor, szürkén, fenyegetőn. New York e kies
sikátorában nem a legvidámabb dolog az álldogálás. Kit a teremtő ég
felhőkarcolónak, karctalan, csillogó sportautónak teremt, illatos fenyőerdőnek,
tekintélyes hegyfoknak, s a legkisebbek sorsa a pöttöm szemetesláda, szebbik
nevén: kuka-létbe vackolódás. Nem olyan rossz ez, mint hisszük! Egy kuka soha
nem influenzás, nem folyik az orra – különben neki az nincs, hogy szaglászna
annyi orrfacsarintó szemetet magában? – s nem kell iskolába járnia, a hátán
nehéz táskát cipelnie, mint a gyerekeknek.
Főszereplőnk
tehát ébredezett a reggelben, s mire teljesen kinyitotta a szemét és megrázta
magát, hogy csak úgy belezördült a környék, hirtelen csoda történt az égben,
na, hatalmas csoda jött az égből: a mindent beborító hóesés. Hullt, szakadt,
sürgősen sietett, üstökösként száguldott a hó, dörrenetes rohamai, fehér
csatakiáltásai nem kíméltek senkin és semmin, a magasabbnál magasabb
felhőkarcolók ablakai eltűntek a fehérség mögött, s a legkisebb állat lábnyoma
is áldozatául esett a hókavalkádnak. A Wall Street számok és tőzsdei indexek
járta fejében egy pillanatig megállt az eszeveszett gondolatfolyam, s azon
tűnődött, mi a csuda történik, a fél méteres hóba-dermedt utcákon a járókelők
siettetik a lépést, irányuk a meleg házakba, jól fűtött lakásokba vezet, s ki
gondolkodna ilyen időben üzleti és egyéb szürke dolgokon!
Mint a
kardok, zörögtek a hólapátok.
Az emberek
lélegzete megfagyott, s felhő képében a Mennybe röppent.
Hatalmas
hógolyó volt a város, New York kívülről úgy nézett ki, mintha a világ összes
havazását odahordták volna az elmúlt száz évből.
A kicsi kuka
körülnézett, s hitt a szemének, hogyne hitt volna, a fehértől nem látszott
fehér fehéren világított. Elindult, s érezte, rázza a hideg, a kukaszíven
átsuhanó jeges szél birizgált egyet az apró csengőkön, s a finom hangokat vitte
magával fel egészen, a hegyek farkasordító hasadékai és jégtől csipkézett
kristálypalotái felé.
Ment,
mendegélt a kuka, egyenes utakat hagyván maga mögött a hóbuckák közt. Az egyik
és a másik, harmadik, negyedik és sorolhatnám a hetedik és hetvenhetedik házig
bezárólag cincogások, sikítások, nyüszítések özönlöttek kifelé, s e hangok
tulajdonosai, kistermetű egerek, patkányok menekültek, ki merre lát, s ki hova
ér a rettenetes nagy New York-i hidegben.
A kuka a
sokadalom láttán gondolt egyet és fordult egyet azonnal, s kukából menhellyé,
menhely-dobozzá változott. Fejjel lefelé nézte a világot s a világ is fejjel
lefelé nézte őt. A félénk teremtmények a kuka bátorító intésére mindannyian
felé vették az irányt. Csodák csodája, tündérek tündére, a kukában nemhogy
csökkent a hely, hanem minél több állatka futott bele, úgy nőtt nagyobbá,
szinte óriássá duzzadt. Az egerek és patkányok boldogan cincogtak, nem győztek
hálálkodni a hős kukának az életük megmentéséért.
És most
megyek, meghallgatom a híreket az időjárásról, hátha mondanak valamit a kis New
York-i kukáról a CNN-en.
New York, Brooklyn 2014. 01. 03. - Spencer Platt fotója
Forrás: http://news.nationalgeographic.com/news/2014/01/pictures/140103-editor-favorite-pictures-snowstorm-nation-weather-science/#/5-northeast-snowstorm-2014-pictures_75064_600x450.jpg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése