Dóka Péternek - Mészöly Ágnestől

Monológ 1989-ből

M.-né E., magyar-történelem szakos, a p.-i S. M. Gimnázium tanára fáradtan lerogy a tanári előtti aulában egy karosszékre, hátradobja haját, eligazítja a nyakát lágyan ölelő selyemstólát, és sóhajtva kezdi:

− Édes fiam, hidd el, nem véletlenül idézem mindig a költőt. Érted haragszom, nem ellened… ha jól tudom, te humán vonalon szeretnél továbbtanulni. Legalább is a matematika jegyeid ezt mutatják. Amit viszont az utóbbi időben irodalomból produkáltál, az, meg kell, hogy mondjam, aggasztó. Ezt mutatja ez a dolgozat is. Én maximálisan díjazom, ha valaki egyéniség – de bizonyos határokat, tudod, be kell tartani.

Csak hogy értsd: minden esztétikai kérdésben a fő szempont az „érték”: ha egy lány, mondjuk, vörösre festeti a haját – ahogy én is – az egy egyéniség. De ha a lány kék hajú, abban nincs esztétikum. Az már különcség. Persze, mindenki szeretne kitűnni a tömegből. De nehogy azt hidd, hogy ha ma érthetetlen módon elemzem Ady Endre műveit, holnap már arról nyilatkozhatok, hogyan lettem médiasztár! Ebben a házi dolgozatban nem ilyesmiket kellett volna összehordanod! Kérlek, ezt így ebben a formában nem fogadhatom el!

            Én egy korrekt verselemzést vártam tőled! Te pedig… ezzel az erővel írhattál volna egy ellopott zsiráfról is! Tudod, fiam, a klasszikus értékeket teljesen felesleges újraértelmezni, a bölcsészet tudománya az egyetlen időt álló dolog, akármilyen betyárvilág vár is ránk az elkövetkezőkben.

Tehát szedd össze magad, Péter. Tessék, itt ez az esszének csúfolt förtelem, hétfőre kéretik újraírni. Most pedig mennem kell, az a negyedik cés lány is engem keres. Látod, ő is olyasvalaki, aki azt hiszi, hogy nem vonatkoznak rá a szabályok. Nem ismered? Pedig akár cimborák is lehetnétek…