Dávid Ádámnak - Turbuly Lillától

Irány a Millennium expressz!

Az előző vonatról Várpalotán szállították volna le, ha nem száll le magától tíz perccel korábban, még Hajmáskéren. Addig egész könnyen megúszta: sikerült mindig akkor elhussannia a kalauz mögött, amikor az éppen belépett egy fülkébe, hogy az ablak mellett ülők jegyét elkérje, de volt, hogy a vécéajtót csapta magára, mielőtt összefutottak volna. Fú, pedig nagyon büdös volt odabenn, ehhez képest az intézetiek ibolyaillatúnak voltak mondhatók! Ha lehet, még koszosabbnak érezte magát, amikor kijött onnan, pedig kétnapi csavargás után amúgy sem volt már „steril gazett”, ahogy Lajos bácsi mondogatta odabent, ha nagynéha meg volt elégedve azzal, ahogy kitakarították a szobájukat. (Ebből ugyan csak a sterilt értette, de az is több a semminél.)

Mire azonban Hajmáskérre értek, már nem volt hova hussannia, beszorult az utolsó kocsiba, annak is a hátsó peronjára, ahol WC sem volt, csak a semmibe futó sínek végtelenje, ahogy kinézett a hátsó ajtó ablakán. A kalauz pedig (kövér, erős férfi, hatalmas harcsabajusszal) vészesen közeledett, de olyan vészesen, hogy Karesznak összeszorult a gyomra, pedig már addig sem foglalt el túl nagy helyet, mivel majdnem egy nappal azelőtt tűnt el benne az utolsó kiflicsücsök. Ekkor azonban a vonat fékezett, Karesz pedig leugrott róla, és ott találta magát a hajmáskéri állomáson.

Gondolta, megvárja a következő vonatot, talán lesz olyan hosszú, hogy lebukás nélkül eljut vele legalább Székesfehérvárig. De addig még – ahogy a menetrendből kisilabizálta - volt másfél órája. Ennivalót kéne szerezni – morfondírozott, és elindult a városka felé. Boltnak azonban sokáig nyomát sem látta, nem mintha lett volna pénze, hogy vegyen bármit is, de reménykedett, ha kér egy zsemlyét vagy egy kiflit, akár valami apróbb munkáért cserébe, csak nem utasítják vissza.

Végül talált egy kis vegyesboltot, de annak az ajtajára meg ki volt tűzve egy cédula: „Rögtön jövök!” Leült a bolt előtti lépcsőre, mert már nem csak a gyomra korgott, de szédelgett is egy kicsit az éhségtől. Most először jutott eszébe, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet elszökni az intézetből. Pedig annyira elege volt már az egészből: a fafejű szobatársakból, a gyerekes ugratásaikból, abból, hogy a nevelőtanárok minden percüket be akarják osztani, hogy nincs egy zug, ami csak az övé lenne, ahol egyedül maradhatna, legfőképpen pedig abból, hogy még egy igazi barátja sincs, nemhogy saját családja, mint az iskolában a többieknek. De ott legalább enni kaptak rendesen, és fázni sem kellett – húzta össze magán a kiskabátot, mert elbújt a nap, érződött már az októberi este hűvöse.

− Mit lógatod a fejed, kiskomám? – harsant fel mellette hirtelen egy éles, akaratos hang.

Meglepődve nézett balra, aztán jobbra, aztán megint balra és megint jobbra, de nem látott senkit, csak egy boglyas szőrű, fekete pamacsot.

− Ne tekeregj már, mint egy búgócsiga! Itt vagyok, nem látsz a szemedtől?

Most már kétség sem fért hozzá, hogy a fülsértő hang a boglyas, fekete pamacsból tör elő valahogyan.

− Mi van? Nem láttál még beszélő kutyát?

− Ez valami vicc?

Erre a fekete pamacs vakkantott egy dühöset, odaugrott Karesz mellé, és egy kicsit, de tényleg csak egy egész kicsit belecsípett a vádlijába.

− Au!

− Egyáltalán nem vagyok viccelődős kedvemben! Csak gondoltam, megkérdem, mit lógatod az orrod? Mert ilyen jó a modorom. Talán eltévedtél? Vagy lekésted a vonatot?

Karesz maga sem tudta, miért, de miután magához tért az elképedésből, mindent elmondott a mérges kis pamacsnak. Hogy megszökött az intézetből, és már egy teljes napja nem evett, hogy azt reméli, megtalálja valahol a nagybátyját, az egyetlen élő rokonát, aki állítólag Konstantinápolyban él, és törökmézet árul egy bazárban.

− Hm. És hogy akarsz oda eljutni? Kicsit lassan fog menni, ha jegy nélkül minden állomáson leszállítanak. Nem beszélve arról, hogy közben éhenhalsz. Pontosabban, éhen haltál volna, ha nem találkoztál volna velem. De ha rendesen viselkedsz, magammal viszlek.

− Hova? És mivel?

− Majd meglátod, és természetesen vonattal. Én is arra várok ugyanis, méghozzá nem is akármilyen vonatra, hanem a Millennium expresszre, mert én is találkozni akarok valakivel.

− És kivel?

− Ha hiszed, ha nem, a nagybátyámmal. Mert nekem is van ám, nem csak neked! És ott robog azon a vonaton. Remélem, nem lesz semmi baja, amíg odaérek, mert már nagyon öreg, talán 12 éves is lehet.

− De hát én is pont annyi vagyok, és még egyáltalán nem érzem magam öregnek!

− Még ennyit se tudsz? Hogy a kutyáknál minden év hétnek számít, kivéve az elsőt, mert az tizennégynek?! Mondhatom, lesz veled még elég bajom! Na gyere, induljunk, mindjárt itt az expressz, és nem áll ám meg egy pillanatra sem, huss, volt, nincs, aztán vakarhatod a fejed, hogy jutsz el Konstantinápolyba!

− De ha nem áll meg, akkor mégis, hogy fogunk felszállni?

− Azzal te sose törődj. Meg egyébként se kötözködj velem, amit én mondok, az úgy van, punkt és tum! Na nesze, útközben megeheted ezt a pár kiflit, bökött az orrával a fiú háta mögé, és ahogy Karesz megfordult, tényleg ott volt a bolt lépcsőjén egy papírzacskó három kiflivel.

− Ez meg hogy került ide? Esküszöm, hogy az előbb még nem volt itt!

− Már megint kötözködsz velem, te gyerek! Edd meg és egy szót se többet! Érzem az orrcimpámban a vonat süvítését, gyerünk, gyerünk! A következő állomás Budapest, mert úgy emlékszem, az Oktogonon felvesznek még egy utast!

Hogy ki lesz ez a potyautas, és merre száguld az expressz, azt elolvashatjátok Dávid Ádám Millennium expressz című regényében.