Sopotnik Zoltán: Dorgó és Bürgő

Még az ablakok is megrepednek...

Az üveggyár a Slampos utca végén feküdt és néha kifújta az orrát, valami nagy tülkölés lepte meg olyankor a környéket. Nevet is adtak nekik az ott lakók, például a Suta alezredes, úgy kezdték hívni: Rémkerengő. A környékbeli színsárkányok hetente fújtak egy kis jólelket a gyárra, nehogy elfeketedjen és magával vigye munkásait. Volt az üveggyárban két manó (Dorgó és Bürgő) bár teljesen máshogy néztek ki, mint amazok. Néha konditermes óriásoknak látszottak, máskor pedig nyalka huszártisztnek, de ők mindig azt mondták, mi azért csak manók vagyunk, manók egy másik ágról. De legtöbbször nem értette őket senki. Mintha más nyelven beszéltek volna. Bolgár, vagy szerb, tatár, török, tünde. Sziszegett a nagy kemence, miközben kigondolták a nyelveket a zavarodott üvegfúvók.

Puliszka bácsi szerint, aki fiatal korában kalóz volt a Merev-tengeren ugyanúgy magyarul beszéltek, akár a sóhajtozó város, és nem is tájszólásban, csak a levegővételük volt más, meg a ritmus, meg, hogy talán jobban belerakták maguk. Volt egy ilyen elmélete, amiért aztán a Rémkerengő díszpolgára lett halálakor. Az a hír is járta, hogy régen artisták voltak. A legnagyobb szám valamelyik kontinensen. Illuzionisták. Megműtötték egymás agyát a porondon, ez volt a szám. Minden fellépésre tumort növesztettek a fejükben, aztán kiszedték, szike meg minden nélkül. Ránézésre. Nézték egymás homlokát és kijött. A közönség a bicikliző zsiráfokat jobban szerette.

Hefter Daniella illusztrációi

A két manó egyébként jól dolgozott, szótlanul, idegen kalapban. Táncoltak a forró, színes anyaggal szikáran. Nevető poharakat, kancsókat fújtak, ha úgy tartotta kedvük, olyan érdesen nevetőket, ám utána rémes fejfájás térdepelt az egész városra, és selymes szomorúságot éreztek a polgárok még két napig. Aztán egyre jobban belejöttek, megkomorodott az arcuk, árnyék ült a tekintetükre. Fújtak egy hegedűt és abban a pillanatban eltűnt Zsenge bácsi hegedűtanár, fújtak egy parókát és abban a pillanatban eltűnt Luigi fodrász, aki pont a polgármester füléből vágta ki a szőröket. Mire a népek észbe kaptak két –három utca létezett csak a városból, a többi meg ki tudja hol. 

 
Elhívták Gigerli mágust, aki a környéken lépett fel akkoriban, hogy csináljon már valamit, hisz már a csendőrség és a katonaság is veszendőben. Gigerli törte a fejét, majd kipróbálta bűvös mentális ketrecét, abból még nem jött ki senki, de Dorgó és Bürgő két pillantással széttörte azt. Következett még háromszáz félelmetesnél- félelmetesebb varázslat, hiába. Hamar híre ment a dolognak a Birodalomban, jöttek is a rádiósok, tévések, katonák, asztrológusok és látnokok, hogy közvetítsenek, megmentsenek, megállítsanak, és persze lehazudják a két törpe fejét a nyakáról. Hazudtak is, de nem elég nagyot, vagy fényeset. Végül Puliszka bácsinak beugrott mit is kellene csinálni. „Hogy ez eddig nem jutott eszembe, az édes-büdös mocsárvíz istenit neki! Éjjel belopakodott az üvegfúvók kis csapata a gyárba, megsimogatták a nagy kemence oldalát, befűtöttek, majd munkához láttak. Reggelre kész lett a hatalmas üveg-agy, akkora volt, mint a Csótány utcai tűzoltó emlékmű. Tisztára, mint valami istenség agya, szépen kidomborítva a részletek. Aztán már csak két kiáltás, utána sorban meg cuppanások, ahogy tértek vissza az emberek, épületek, járművek. A d és b betű valahogy kikerült a helyi ábécéből, ott az ordító helyük azóta is.


(Nem manó, és nem is félelmetes, hanem üvegművész: Hefter László Üveggalériája ide kattintva érhető el.)