Simon Réka Zsuzsanna: Éhség

Nagyon félelmetes szörny következik!

Átlátszó testében nem volt szíve. Egyedül élt a hegy ormán egy nyálkás, sötét burokban. Napközben aludt. Éjjel csak akkor merészkedett elő, ha megéhezett. Vadászat előtt kiült a szakadék szélére. Ott időzött, mielőtt elindult, bámulta a lába alatti mélységet. Kocsonyaszerű haját bödörgette, és közben cuppogtatott. 

Herbszt László illusztrációja

Ahogy kialudtak a falvakban a fények, leereszkedett a völgybe. Ha valamilyen állat keresztezte az útját, agyarait villogtatva lecsapott rá. Lomhán mozgott, de hangtalanul. Belopakodott a házak közé. Néha meg-megállt, hegyezte vágott füleit, figyelt. Nyakát megfeszítve, ide-oda szaglászott a levegőben. Ragacsos kezével megjelölte a kiválasztott kőházakat. Körbetapogatta az ablakokat, megnyalta a köveket. Ha semmi nesz nem zavarta, bekúszott az ajtók alatt, az ajtóréseken, a kulcslyukokon. Az ágyak mellé osont, gyors köröket leíró mutatóujjait az alvó emberek füléhez emelte, és óvatosan kihúzta belőlük féltve őrzött emlékeiket. A megkaparintott csemegéket kidülledt szemmel, reszketve tömte magába. Addig nem távozott, amíg fel nem falt mindent, ami táplálta. Amikor jóllakott, mély levegőt vett, és szaggatottan fújtatni kezdett. A szeretetteljes emlékek helyére kínzó emlékfoszlányokat helyezett. Sokszor hajnalhasadásig rótta az utcákat, kereste a friss emlékeket. Aratta az örömöket, vetette a bánatot. Cserélte a mit sem sejtő emberek emlékeit.

Így járt völgyből - völgybe, faluról falura, csillapította egyre növekvő éhségét. A falvakban lassan úrrá lett a fojtó keserűség. Az emberek szívében elhatalmasodott az egymás iránti, oktalan gyűlölet. Fekete ruhába bújtak, kihalt belőlük a gondoskodás. Eltűntek a szerelmi vallomások, kikoptak az ölelések. Többé nem születtek csecsemők, a gyerekeket magukra hagyták. Elmaradtak az ünnepnapok, elhalkultak az imádságok, elárvultak a temetők. Az eltorlaszolt házakban csendben várták a pusztulást.