Molnár Krisztina Rita: Kavics meséje, avagy Zazel, Szorka, és Sivatagi Rózsa

Kavics csak forgott körbe-körbe a kert közepén.  Érezte, hogy nem lesz ez így jó, de egyszerűen képtelen volt abbahagyni a pörgést. Szeme tágra nyílt, szédülten bámulta az egyre gyorsabban cikázó lombokat, és a fölöttük kékesfehérben örvénylő felhőket. A zöld és a kék összekeveredett, mint a festékpalettán, végül már csak kékeszöld csíkokat látott, aztán, ahogy ez várható is volt, elterült a füvön. Kezét bevágta a homokozó szélébe, de nem fájt nagyon, vagy nem érezte, mert egyedül arra tudott koncentrálni, hogy megállítsa a fejében zúgó kavargást. Becsukta a szemét. De nagyon gyorsan ki is nyitotta újra, mert a szédülés csukott szemmel ezerszer rosszabb volt. Belemarkolt a nyirkos homokba, hagyta, hogy a homok nedves szemcséi befúródjanak az ujjai közé, a körme alá. Jó érzés volt érezni valamit, ami kézzel fogható és nem mozog.

Amikor jóval később, már vacsorával teli hassal, tisztára csutakolva az ágyában feküdt, és a második ráadás-mese után jóéjtpuszit adott anyának, különös és megmagyarázhatatlan érzés tört rá. A délutáni szédületre emlékeztette, a bizonytalanságra, arra, hogy minden eltűnik vagy összemosódik.

– Anya, még egyet mesélj, csak egyet, csak egyet még, jó? – Anya meglepődve nézett rá. Kavics már nem volt kicsi, este gyakran egyedül olvasott az ágyban. Megértő is volt, tudta, hogy anyának még uzsonnát kell készítenie reggelre, és kivasalni apa ingét, és aztán megetetni késő este Borcsát. Mert Borcsa, aki most a másik szobában aludt a rácsos ágyban, nagyon kicsi volt még, nem bírta ki reggelig evés nélkül.

– Jaj, kisfiam, Nagykavics, még annyi dolgom van. Majd holnap korábban kezdjük, és akkor elmesélem neked Zazel és Szorka történetét, jó?

– Zazel és Szorka? De ki az a Zazel? És ki az a Szorka? Jaj, anya, olyan vagy! Kilukad az oldalam, ha egy kicsit se mesélsz róluk, csak kezdd el! És akkor majd holnap folytatjuk. Jó, jó, jó? – Kavics felült az ágyban, és könyörögve nézett anyára, aki már épp megadta volna magát, de ekkor sajnos Borcsa hangja hallatszott a szomszéd szobából, és ez a hang azonnal vigyázzba állította anya mesélőkedvét.

Anya bocsánatkérőn nézett Kavicsra, megsimogatta vörösesszőke haját, és átsietett a másik szobába.

Kavics még várt egy darabig, aztán nagyot sóhajtott. Úgy látszik, anya már nem jön vissza. Lekapcsolta a kislámpát, és becsukta a szemét. Ki a csoda lehet Zazel? Micsoda név! Még sosem hallott senkiről, akit Zazelnek hívtak volna. Biztosan külföldi. Ezzel a Szorkával együtt. Zorkáról már hallott. Az osztályába járt egy ilyen nevű lány, de ősszel elment másik suliba. Helyes volt, néha beszélgettek iskola után a kőkerítésnél, míg Kavics a buszra, Zorka meg a rajzszakkörre várt. Zöld volt a szeme, mint egy macskának, ha nagyon figyel. Ezt szerette Zorkában is, hogy nagyon tudott figyelni, míg ő a horgászatról, vagy az állatkertről mesélt, ahová annyira szeretett járni.

Kavics egyre távolabbról hallotta a kintről érkező zajokat. Anya egyre halkabban duruzsolt Borcsának, miközben tisztába tette, a kádba csorgó víz sziklák közt csobogó forrás hangjára hasonlított. A sziklák peremén vékonyka, sötét alak imbolygott. De hogy ki lehetett, azt Kavics már nem tudta kivenni a szoba sötétjében. Mély álomba merült.

Kopogásra ébredt. Kinyitotta a szemét. Nem moccant, de azonnal tudta, hogy nem álmodik. A legmélyebb éjszaka süket csöndje vette körül, és sötétség. Csak a teraszra este kitett töklámpás pislákoló fénye derengett át a függönyön. A kopogás megismétlődött. Kavics felült az ágyban, és most így, ugrásra készen várta, hogy mi történik. A harmadik kopogásnál, ami inkább kaparászásnak tűnt, már annyira ébren volt, hogy pontosan tudta, a kicsit csikorgó hang az ablak felől érkezik. Valami éles dolog kocogtatja az üveget. Ha különösen erős szél fújt, előfordult, hogy a ház előtt álló platán ágai elérték az ablakot, de most szélcsend volt. Vagyis nem egy dolog, hanem valaki kocogtat.

– Huuhh… és biztosan akar valamit – gondolta Kavics. – Különben nem kopogna ilyen kitartóan. Mit csináljak? – tanácstalanul körülnézett a sötétben.

Egész jól látott, mindenesetre elég jól ahhoz, hogy észrevegye a Márton napi mulatsághoz kikészített jelmez legfontosabb tartozékát. A fakardot. Hiszen Márton lovag volt, és Kavicsot idén az a megtiszteltetés érte, hogy ő kapta a nemes vitéz szerepét. A kard fontos része volt a játéknak, félbe kellett vele vágnia a köntösét, hogy odaadhassa a didergő koldusnak. A didergő koldus Tamás lesz, a másodikból, és a próbákon nagyon jókat mulattak, amikor Kavics szerepe szerint a félköntösbe bugyolálta őt, aminek persze mindig ökörködés és szellemesdi lett a vége. De Nelli néni szíve arany volt, és soha nem harapta le a fejüket, csak a köntöst próbálta menteni, ami valójában két egyforma, ügyesen összetűzött piros függönyből készült.

– Igen, a kard jó lesz – döntött Kavics. – Ez majd elijeszti, akárki is legyen odakint.

Lábujjhegyen az ablakhoz ment, és óvatosan elhúzta a függönyt. Két szempár meredt vele szembe. Az egyik zöld volt, mint Zorkáé, szinte világított a sötétben. A másik, hatalmas barna szempár pedig mély volt, mint mögötte az éjszaka. Kavics annyira megdöbbent, hogy önkéntelenül hátralépett. Meg sem tudott szólalni.

– Szellemek lennének? – hussant át rajta a gondolat. Soha nem hitt a szellemekben, de Tomi ma délután is annyit huhogott a piros függönyben ugrálva mint a vörös róka szelleme, és próba után annyit beszélt róluk... Lehetséges, hogy mégis…? Hogy ennek a kis gyagya Tominak igaza van? Azt mondta, legjobb ellenük a fokhagyma, hogy ezt olvasta egy könyvben. De honnan szerezzen ő éjnek évadján fokhagymát?

Ekkor a zöld szempár gazdája elnyávogta magát. Kavics összerezzent. És nem a nyávogástól. Hanem attól, hogy értette, amit a macska mond.

– Nem engednél be minket? Igazán kellemetlen itt a párkányon kuporogni ebben a hidegben. És azt sem szeretném, ha a barátom órákig álldogálna itt a hideg kövön.

Kavics elhűlt. A kardot még mindig a kezében tartotta. Nem akart megfeledkezni az óvatosságról, de közelebb lépett az ablakhoz. Ekkor látta meg, hogy a zöldszemű egy fekete macska, aki hosszú farkát udvariasan maga köré kanyarítva üldögél a vöröstéglás ablakszélen, mögötte pedig egy valahogy ismerősnek tűnő, sötét és vékony alak álldogál tétován a járdán. Szarvakkal a fején.

Kavics megborzongott. Nem hitt az ördögben sem, bár hallott róla hittanórán, de nem így képzelte, azt meg egyáltalán nem gondolta, hogy egy csütörtök éjszakán éppen őt látogatja meg. Mivel érdemelte volna ki? Nem csinált semmi rosszat, vagyis… Hát biztos csinált, de semmi olyasmit, ami miatt épp őt tüntetné ki személyes látogatással egy patás az éjszaka közepén. Szorosan megmarkolta Márton kardját, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Aztán megszólalt.

– Miért kellene benneteket beengednem? Kik vagytok, és mit akartok? – kérdezte bátran, mert valljuk be, ehhez kellett némi bátorság.

–  Vándorok vagyunk – felelt a macska, úgy látszik, ő volt a sötét alak szóvivője is. – Nagyon messziről jöttünk, és szívesen ideértünk volna korábban is, de nem sikerült. Ha beengedsz minket, elmeséljük, kik vagyunk. Na, ne húzd az időt. A barátom már egészen elgémberedett az ácsorgástól.

– És honnan tudjam, hogy nem akartok bántani? És… szeretném tudni, ki az a sötét fickó, akit a barátodnak nevezel? – kérdezte Kavics, és magasra tartotta a kardot.

– Bántani??? De hiszen te állsz a kezedben karddal, nálunk nincs semmilyen fegyver. A barátom pedig egyáltalán nem veszélyes. Nagyon éhes és nagyon fáradt már, mert időtlen idők óta gyalogol.

A Kavicsban ébredező együttérzés még néhány pillanatig vitatkozott a félelemmel. Aztán úgy döntött, Márton kardjával a kezében tényleg nincs mitől félnie. Kitárta az ablakot.

– Gyertek – mondta. – De csendben, mert nem szeretném, ha felébresztenétek Borcsát.

A macska egy villanás alatt a szobában termett. Kinyújtóztatta lábait, hátát felpúposítva nyújtózott egyet, aztán zölden villogó szemével körbekémlelt.

Molnár Olgi illuztrációja

            – Egész más itt bent. Gyere csak, Zazel, ne félj! – szólt oda a rejtélyes, sötét alaknak.

Kavics felkapta a fejét. Zazel…? Hol is hallotta ezt a nevet? De nem volt ideje, hogy visszaemlékezzen, mert a Zazelnek nevezett valaki nekifutásból beugrott az ablakon. Miután fél métert csúszott, kicsit remegő lábbal állt meg a szőnyegen. Egész pontosan négy lábbal. Bánatosan és pironkodva, valahogy alulról felfelé nézett az elképedt Kavics szemébe. Zazel enyhén megviselt, rozoga kecskének tűnt. Szőre barnásfekete volt, rövidke és ritkás szakálla finoman remegett.

– Isten hozott… – nyögte Kavics. – Jól vagy? – kérdezte rögtön aggódva, mert Zazel valóban nem tűnt úgy, mint aki túl jó állapotban van.

– Éhes vagyok… – mekegte szomorúan és zavarban a kecske.

– Mit adjak neked? – nézett körül tanácstalanul Kavics. – Várj csak, várj egy kicsit… – Kavics letette a kardot, és kotorászni kezdett az iskolatáskájában. – Nézd, ez jó lesz?

Elfelejtettem megenni… – mondta, és Zazel felé nyújtott egy kicsit megráncosodott sárga almát.

– Nagyon… – lehelte Zazel, kinyújtotta a nyakát, és egyetlen nyeléssel eltüntette az almát Kavics tenyeréből.

Aztán várakozón a szemébe nézett.

– Mit adjak még…? Hm. Ez biztosan a fél fogadra sem volt elég. Megvan! – kiáltott fel a reménybeli Márton lovag, majd ahogy Zazel az imént be, ő most kiugrott az ablakon.

A macska és a kecske kíváncsian néztek utána. Egy perc múlva megjelent az ablakban a töklámpás. Kavics visszafelé lassabban érkezett, mint Zazel, a nekifutásból ugrást kicsit kockázatosnak találta, így egyszerűen bemászott.

– Ez jó lesz? Tök. Remélem, szereted. Elég sokat dolgoztunk rajta anyával délután, míg Borcsa aludt… Szóval nem bánnám, ha nem ennéd meg az egészet… Ha csak az alját rágnád körbe, akkor talán még lehetne használni. Egész novemberben szoktunk benne mécsest gyújtani… – magyarázta Zazelnek, aztán felfordította, és letette a szőnyegre a kivájt tökhéjat.

– Nagyon kedves vagy. Igazán. Köszönöm – súgta meghatottan a kecske.

Aztán nekilátott. Míg rágcsált, Kavics a zöldszemű macskához fordult.

– Akkor volnál szíves… Megmagyaráznád végre, kik vagytok, és mit kerestek itt?

– Természetesen. Én Szorka vagyok. A fekete macska. Az emberek félnek tőlem, azt gondolják, bajt hozok rájuk. Így aztán szabadon élek. Jövök, megyek, egész távoli vidékeket is bejárok. A világ legkülönbözőbb tájain élnek barátaim. Ennek köszönhető, hogy megismerkedtem Zazellel. Sivatagi Rózsa üzent, hogy szükség van rám, mert valakit meg kell menteni. Elég kalandos úton jutottam el hozzá, de sikerült.

– Sivatagi rózsa? Az nem egy ásvány? Láttam egy kiállításon. Igazán nagyon szép – szólt közbe Kavics.

– Nem, nem. Sivatagi Rózsa egy nagyon jó barátom. Egyébként valóban szép. Lehet, hogy a nevét a rózsaformára kövesedett sivataghomokról kapta, mert selymes bundája tényleg olyan színű, mint a szélfútta homok. Odúját pedig egy virág, a gyönyörű sivatagi rózsa gyökerei közé rejtette. Oda bújik, ha már nem bírja elviselni a hőséget. Sivatagi Rózsa egy róka. Apró és törékeny teremtmény, hatalmas fülekkel, de nagyon okos, rendkívül jó a hallása, és igen fürge.

– De hogy ismerkedtetek meg? A sivatag iszonyú messze van innen! – vetette közbe Kavics, miközben aggódó pillantást vetett az egyre fogyatkozó töklámpásra.

– Ó, ez régi és bonyolult történet. Elég az hozzá, hogy ha segítségre van szükségünk, mindig számíthatunk egymásra. A távolból is megérezzük egymás hívását. Sivatagi Rózsa soha nem hagyna cserben. És eddig még ő is mindig számíthatott rám. Bár ritkán találkozunk, összetartozunk. És örülök, hogy végre megérted, milyen messziről és régóta gyalogolunk, Zazel meg én.

– Jó, jó, ezt már értem. De miért hívott Sivatagi Rózsa? És hogy kerül a történetbe Zazel? – kérdezte türelmetlenül Kavics. A kecske időközben abbahagyta a tök rágcsálását, és szelíden álldogált, hátát a könyvespolcnak támasztva. Úgy látszik, jóllakott vagy jólnevelt volt, mindenesetre elég tisztességesen hagyott a lámpásból.

– Sivatagi Rózsa éjszakai vadászat közben talált rá Zazelre egy szikla tövében. Zazel egészen kimerült volt, az oldalán feküdt és alig pislákolt benne az élet. A háta tele volt sebekkel, mintha kidörzsölte volna valami. Rókabarátom napokon át a szájában hordott neki vizet a titkos forrástól, és addig nyalogatta a sebeit, hogy begyógyuljanak, míg Zazel lábra nem tudott állni.

– De hát mi történt vele? Ki bántotta? – Kavics meg volt rökönyödve. A szelíd tekintetű kecskére pillantott, és lassan elkezdte simogatni a hátát.

– Ó, hát ki más bántotta volna, mint aki engem is kővel dobál és mindenféle babonás hírbe hoz? – Szorka hangja most egyáltalán nem volt kedves. Nagyon is komoly volt. – Az ember. Zazel olyan vidéken született, ahol úgy hiszik, a rossz dolgoktól úgy lehet a legegyszerűbben megszabadulni, ha egy kecskebakra fogják, aztán kiviszik a sivatagba. Zazel feketének született, mint én, és ez a szín, az éjszaka színe. A sötétségé. Amitől annyian félnek. Ahogy talán te is. Nem nehéz ránk fogni a gonoszságot. Az én nevem is így lett. Kismacska koromban addig csúfoltak az utcabeli gyerekek, hogy „Szorka, szorka, Boszorka!”, míg rajtam ragadt. Mint Zazelre a bűnök. Elszakították a nyájától, bűnbak lett, akinek a nyakába varrták az összes gonoszságot, hogy vigye minél messzebbre. Vissza a Sivatag Démonához, akitől minden homály és komisz dolog származik.

– A… Sivatag Démonához…? – ismételte suttogva Kavics. Elkerekedett szemmel hallgatta Szorkát.

– Igen. Hozzá. A Sivatag Démonánál nincs veszélyesebb. A Sivatag Démona maga a veszély. A Sivatag Démona ugyanis maga a semmi. Nála nincs legelő, nincs fű, nincs víz. Csak a perzselő homokot kavarja fel-feltámadó, forró szél alakjában. Addig fúj, míg egészen át nem rendezi a tájat, és aztán már nem lehet tudni, merre van előre, merre van hátra, reménytelenül elvész, aki a markába kerül. Szédülni kezd, és már semmit nem lát tisztán.

Kavics pontosan tudta, Szorka miről beszél. Igaz, még soha nem járt a sivatagban, de úgy érezte, lehet, hogy délután a kertben… lehet, hogy… nagyon is lehet, hogy a Sivatag Démonával találkozott.

–  Zazelnek szerencséje volt, hogy Sivatagi Rózsa rátalált. Sivatagi Rózsa okos volt, pontosan tudta, hogy Zazelnek ki kell jutnia a sivatagból, és nem szabad visszakerülnie oda, ahol született. Ezért hívott engem. Egészen a sivatag széléig kísérte Zazelt, pedig ez számára sem volt veszélytelen. Az emberek nagyon is szeretnek a sivatagi róka szőrméjéből sálat készíteni maguknak… Megvárta, míg odaérek, és miután egy napot pihent, visszafordult. Legalább volt időnk elújságolni egymásnak a legújabb híreket. Most rajtad a sor, kedves Kavics, hogy segíts ezen a szegény kecskén, ha már ennyit bandukolt, hogy megmeneküljön.

Kavics feje elnehezült a hallottaktól. Meg álmos is volt, nem sokat aludt idáig. Nem tudta, mennyi idő telhetett el azóta, hogy az első kopogást meghallotta, de hirtelen ólmos fáradtság öntötte el. Kétségbeesetten próbált gondolkodni, hogy is segíthetne a Sivatag Démonától menekülő kecskén. Aztán álmos fejéből meglepően váratlanul egészen világos gondolat bukkant elő.

– Megvan! Tudom már, Zazel hol találhatna menedékre ! Az állatkertben! Biztonságos hely, nyugodt lehetsz. El kell juttatnod őt oda! Ott van egy szép nagy karám, ahol kecskék, birkák és tyúkok élnek. A gyerekek bemehetnek hozzájuk, hogy megsimogassák őket, de ettől eltekintve nagyon békés élete lenne. Ott találkozhatunk is, én minden hónapban legalább egyszer elmegyek. Elmondom, hogy találtok oda! – Kavics részletesen elmagyarázta az útvonalat, aztán hirtelen eszébe jutott még valami.

– És te…? És veled mi lesz,  Szorka? 

– Ó, miattam egyáltalán ne fájjon a fejed! Én a szabad macskák népéhez tartozom. De majd néha meglátogatlak. Ha nem bánod – tette hozzá.

– Persze, hogy nem, Szorka. Bármikor örömmel látlak. – Aztán búcsút vettek. Zazel megköszönte a vacsorát, és ahogy jöttek, úgy távoztak is. Az ablakon át.

Kavics még üldögélt egy kicsit a szőnyegen, kezében forgatva Márton kardját, és eltöprengett az eseményeken. De fázni kezdett, és inkább visszabújt az ágyába. Pillanatok alatt elaludt.

Reggel, amikor felébredt, kicsit fáradtnak érezte magát. De ez igazán nem nagy ritkaság egy ködös novemberi reggelen. Miközben vajas pirítósát majszolta, lassan foszladozó képekben felidéződött előtte egy kecske és egy macska homályos alakja. Aztán egyszerre minden az eszébe jutott.

– Anya! Képzeld! Megálmodtam a mesédet! Tudod, Zazelről és Szorkáról! Ha hazajöttem a suliból, majd elmesélem, jó?

– Hű, ez izgalmasan hangzik! Akkor te igazi álomlátó vagy! Nagyon kíváncsi vagyok! De most szaladj, mert elkésel! – Anya magára terítette pelerinjét, és a kapuig kísérte Kavicsot. Addig integetett neki, míg fia sietős alakja el nem tűnt a reggeli ködben. Ahogy visszaballagott a házba, az ajtó előtt a töklámpásra esett a pillantása. Valahogy nem úgy nézett ki, mint előző nap. Lehajolt.

           – Különös… – nézegette csodálkozva. – Mintha valaki megrágcsálta volna…