May Szilvia: Behálózva

A mese után talán félni fogsz a pókoktól.

Egy régi körfolyosós ház alagsorában lakott egy kövér házmester. Ahogy az lenni szokott, ő is folyamatos harcban állt a lakóival – azok szemtől szembe nagyokat köszöntek neki, háta mögött azonban szidták és szemeteltek, sáros lábbal mentek végig a folyosón és ragacsos kézzel fogdosták a korlátot. A házmester jó hangosan visszaköszönt a lakóknak, majd hallgatózott az ajtajuknál, hajnalban zörgött a felmosó vödörrel, esténként égett zsírszaggal árasztotta el a folyosót, és ha megtalálta, elkergette azt a háromlábú kóbor kutyát, akit a gyerekek etettek az alagsorban.

         Ez a házmester az egyik éjjel nagyon forgolódott az ágyában, aztán úgy éjfél körül kinyitotta a szemét. Tudta, hogy valaki figyeli. A szobában koromsötét volt, csak a faredőny fényrései világítottak a falon. Mikor hozzászokott a szeme a sötéthez, közvetlenül a feje fölött megpillantott egy fekete testet. Egy pók volt az – legalább akkora, mint a házmester fél karja.

         A házmestert kiverte a hideg veríték. A póknak két nagy, és két kisebb szeme volt, s mindegyikkel őt figyelte. Aztán icipicit megmozdultak az ízelt lábai. A házmester ijedtében felordított. Lehunyta a szemét, s mikor legközelebb kinyitotta, semmi sem volt ott. Megkönnyebbülve elaludt, s reggel már nem is emlékezett volna az éjszakai rémületre, ha valami különös dolog nem történik. Nem tudott kikelni az ágyból. A lábait, sőt az egész testét finom fehér szövedék borította. Pókháló, ám ezt a pókhálót nem lehetett eltépni, mint az igazit. S minél inkább mocorgott, annál inkább érezte, hogy ha megpróbálja elszakítani, egyre szorosabb lesz, és úgy fáj, mintha a saját húsát fejtené le.

Az illusztrációkat Hefter Daniella készítette

 

– Így nem mehetek ki szégyenszemre − gondolta –, és mentőt sem hívhatok, mert még a diliházba vinnének.

Szerencsére a telefonig el tudta hengeríteni magát és tudott ebédre pizzát rendelni. A motoros futár igencsak csodálkozott, mikor megkérte, hogy a dobozt összehajtva dobja be a levélszekrény nyílásán át.

Másnapra a helyzet rosszabbra fordult. A pók éjjel még vastagabbra szőtte a házmester körül a pólyát. A házmester komolyan megijedt. Egy kisollóval belevágott a pólyába, de rögtön abba is hagyta, mert kiserkent a vére. Ezután addig ügyeskedett, míg egy rovarirtó spray-vel vastagon be nem fújta a lakás minden zegét-zugát. Legalább a pókot sikerüljön elpusztítania.

– Lássuk csak, mihez kezdenek nélkülem a lakók – gondolta önmagát vigasztalva, és elhelyezkedett a levélláda nyílásánál.

A lakók csoportba verődve kórusban szidták, volt, aki hosszan nyomta a csengőt és követelte, hogy a házmester jöjjön ki kicserélni egy villanykörtét. A folyosó egyre koszosabb és szemetesebb lett. Aztán másnap látta, hogy a kisfiú egy szalámis zsömlével édesgeti befelé azt a bolhás, háromlábú kutyát, akit egy hete olyan jól elkergetett.

– Látom ám, mit csinálsz! – kiáltotta volna dühödten, de aztán eszébe jutott nyomorúságos helyzete.

Addigra a pók már a fejét is félig meddig bekötötte. Inkább kisuttogott a levélláda nyílásán át, és odahívta a kisfiút.

– Nézd csak kisfiam, elég nagy bajban vagyok – kezdte, majd elmagyarázta a tényállást. A kisfiú szeme felcsillant.

– Az ilyet valóban nem lehet rovarirtóval kinyírni. Látod ezt a háromlábú kutyát? Ő Beaumont Marjoribanks, a háromszáz éves varázsló, aki ért mindenféle bűbájossághoz. Neked rá van szükséged.

– Fiam, ne gúnyolódj velem – mondta szomorúan a házmester −, én igazat beszéltem.

– Én is – nyugtatta meg a kisfiú.

A házmester sírt. Most már a pók mellett bolhák is lesznek a lakásában. De mit volt mit tennie, végül beengedte a kóbor kutyát. 

Hefter Daniella honlapja a képre kattintva érhető el.

A házmester úgy ugrált, mint egy báb, és megakadályozta, hogy a kutya befeküdjön az ágyába, elkergette a kukától és ordítozott vele, nehogy a szőnyegre merjen vizelni. Végül a kutya lekushadt a sarokba, és meg sem moccan reggelig. Reggel a házmester csalódottan, s egyszersmind kétségbeesetten látta, hogy a pólya tovább vastagodott. Már levegőt is alig tudott venni. A levélládához telepedve alig várta a kisfiút.

– Semmit se használt, becsaptál! – sikoltotta a házmester, mikor meglátta a kisfiút.

– Az lehetetlen – mondta a kisfiú. – Kapott-e Marjoribanks enni, inni? Ágyban aludhatott-e? – érdeklődött.

– Még mit nem... – mondta bizonytalanul a házmester.

– Akkor nem segíthetek – mondta a kisfiú, azzal otthagyta.

Nem volt mit tenni, másnap a házmester mindenben úgy járt el, ahogy a kisfiú meghagyta.

Este valami különös dolog történt. Miután a kutya megette a harmadik pizzát, elhelyezkedett a dunyha közepén, hálásan megnyalta a házmester kezét. És a pólya azon a helyen mintha elolvadt volna! A házmester simogatni kezdte kiszabadult kezével a kutyát, és az tovább nyalogatta a pókhálót, mígnem lassan el nem fogyott a házmester testéről.

Aztán éjszaka ugatást, leeső tárgyak zaját, morgást és vicsorgást hallott a házmester. Meg se moccant, szemeit szorosan lecsukva feküdt reggelig.

Reggelre a kutya ott feküdt összecsipkedve, magatehetetlenül a dunyhán. A házmester igen elszomorodott.

− Nem maradhatna nálam? – kérdezte a kisfiútól, mikor érte jött – Megpróbálnám meggyógyítani. Talán jó gazdája lennék...

A házmester ugyan a mai napig nem biztos benne, hogy mindezt nem álmodta-e, de az biztos, hogy – a pók kivételével –, mindenki jól járt. Ettől a naptól kezdve a gyerekekkel senki se kiabált, Marjoribanks-nak remek otthona és gazdája lett, a házmester pedig jó pár kilót leadott a rendszeres kutyasétáltatástól.