 |
| Boros Mátyás illusztrációja |
A szörnyeteg, miután végig ijesztgette a fél világot, és a
lelkén száradt legalább öttucatnyi szívroham, elszégyellte magát. Elhatározta,
hogy soha többé nem ijeszt meg senkit. Nagykabátot húzott és kalapot, hogy ne
ismerjék fel, és elvegyült a városi tömegben. Villamosozott egy kicsit, mert
már régóta szerette volna kipróbálni.
− Remekül
zötyög – állapította meg.
Mellette egy kisfiú felnevetett, mert viccesnek találta a
kalapját. A szörnyeteg viszkető tenyerébe zárta a fickándozó rémálmokat, és
leugrott a villamosról.
Lődörgött
az utcákon, aztán talált egy árnyas padot egy parkban. Nem nagyon árnyasat,
hanem olyat, amire mintákat rajzol a lombon átszűrődő napsugár.
−
Kellemesen csikiz – gondolta.
Megállt előtte egy kislány.
− Te
mutogatós bácsi vagy, ugye? Anyukám azt mondta, aki nyáron is nagykabátot visel
a parkban, az mutogatós bácsi.
A
szörnyeteg még jobban összehúzta a kabátját, nehogy kiszabaduljanak a zsebében
feléledt kísértetek. Behúzódott egy ház sötét kapualjába, és várta, hogy kívül
is besötétedjen. Csengve perdült elé egy fényes érme.
− Tedd ki a
kalapod, akkor többen adnak – pottyant a jó tanács a pénz mellé.
A kalap a
fején mocorogni kezdett, de a szörnyeteg lefogta, és a lidérc elkushadt.
Beesteledett. A szörnyeteg elhagyta a várost, és meghúzta
magát az erdő mélyén. Éjszaka minden rendben volt, de hajnalban jöttek a
tündérek, és körbeviháncolták. Zúgott rettenetesen a kabát, ficánkolt a kalap,
még a bakancsából is borzasztóságok akartak kiszabadulni. Otthagyta az erdőt,
és letelepedett egy tó partján. Szúnyogok és békák motoszkáltak körülötte.
− Milyen
barátságos – gondolta.
Elé állt
egy varangy.
− De jó
bibircses vagy! – mondta a szörnyeteg.
− Ha
megcsókolsz, csodaszép királylány leszek, és boldogan élünk, amíg meg nem
halunk! – lelkesedett a béka.
Erre aztán
a szörnyeteg annyira megijedt, hogy apró morzsává zsugorodott, és egy
pukkanással eltűnt a világból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése