Dóka Péter: Lélekevő

A legfélelmetesebb szörnyek mindig bennünk laknak...

           Üvöltök, ahogy a torkomon kifér.
           – Itt volt! Hideg a keze, a nyála meg a szememre csöpögött! Anya, látod a nyálát? Zöld és büdös!

Anya elővesz egy zsebkendőt.

– Csupa takony az arcod. Hogy lehet egy fiú ilyen félős? Hát ilyen gyáva az én nagy fiam? Ilyen egy nyámnyila anyámasszony katonája?

            Dühösen felülök az ágyon. 

            – Két méteres és szurokfekete! Megállt az ágyam fölött, és nyikorogott. És bűzlik, rosszul vagyok már attól is, ahogy néz. Nagy, véreres szeme van. Már nyitotta a száját, ha nem ordítok, leharapja az orromat. Mert ez egy orrevő. Látod? Kicsit meg is harapott.

           Anya tapogatja az orromat.

– Tényleg, meg van lazulva. Jaj, mindjárt leesik! – Tekergetni kezdi az orromat, de kedvesen, nem fáj egyáltalán. – Visszacsavarjam?

Néz rám a szelíd szemével, s akkor meghallom a szörnyet. Az én hangomon beszél.

– Apa hol van? Életeket ment éjjel, de a saját fiára nem tud vigyázni?

Anya feláll, arca elvész s sötétben.

– Miről beszélsz?

– Láttam őt a gangon. Fekete ruha volt rajta. Szuperhősruha. S láttam mellette a macskanőt.

Anya elfordítja a fejét, bámulja a sarokban a játék zongorát.

– A macskanőt?

– Tiszta feketében volt ő is. A haja is fekete, eltakarja az egyik szemét, és a füle hegyes. Irtó hegyes füle van, de mégis olyan aranyos.

– Szép? – kérdezi anya.

– Nagy feneke van – mondja a szörny. – Te azt mondanád, hogy nem csinos, mert nagy a feneke. De szerintem csinos.

Csönd van, a szívem olyan erősen dobog, hogy mozog tőle a mellkasom a takaró alatt. Vagy a szörny mocorog bennem.

– És hol lakik ez a csodálatos, aranyos fülű macskanő? – kérdezi anyám.

– A harmadikon. Már sokszor láttam. Van egy fia is, minden reggel viszi az iskolába. Olyan halkan megy, meg se hallod. És a kezén minden köröm különböző színű.

Anya közel lép az ágyhoz, és az arcomba bámul.

            – Most már aludnod kell, mert holnap nem fogsz tudni felkelni. Jó éjt. 

           És kimegy. Eloltja a villanyt, becsukja maga után az ajtót. Pedig tudja, hogy félek a sötétben. Hogy olyankor a fejemre húzom a takarót, és reszketek. De ma este nem.

Csala Sándor illusztrációja

A szörny kiment belőlem. Elmondta, amit akart, nem rág többé. Nyugalom van bennem. Az orrevőtől se félek, pedig tudom, hogy vissza fog jönni. Itt is van. Először nem látom, csak a bűzt érzem.

– Jobb, igaz? – kérdezi az orrevő.

– Sokkal – felelem. – Most már akár le is haraphatod az orromat.

A szörny csak néz, szájából a nyál a szememre csöppen. Letörlöm, nem szólok semmit.

– Sajnállak – mondja. – Nem foglak bántani. Ma éjjel nem.

És elmegy. Csak a bűz marad utána. Fel akarok ülni, de nehéz minden tagom. Hirtelen meghallom a sírást. Az ajtó mögül jön, egész halkan.

           Akkor már tudom, hogy a szörny nem ment belőlem sehova. 

           A szörny én vagyok.

 Az illusztrátor blogja ide kattintva érhető el.