Ayhan Gökhan: A szörnykirály

Félj és reszkess, jön a szörnykirály!

Nem akárkiről, egy kicsike, a szüleivel Budaörsön élő kislányról és néhány szörnyről mesélnék egy rövid történetet még melegében. Óvatosan olvasd, nagyon forró, meg ne égesd vele a nyelved!

Na tehát.

           A mi szörnyeink a valóságnál valóságosabbak. Egy hosszú barna hajú, nagy barna szemű, pöttömnyi kislány szörnyei valóságosságukban igen kitettek magukért. Lám-lám, és nem egy, rögtön sok volt belőlük. A kislány, miheslyt váratlan előjöttek, kis barna Macusa mancsába kapaszkodott, s a Macus vízcsepp-apró piros szája remegett a kislány rizi-rezi félelmében.

Teltek a napok, s a szörnyek nem hagyták a kislányt nyugton.

Lefekvés után a nyitva hagyott ajtó sötét réséből pislantottak kifelé. Minden bátorsága sem volt elég a Macus-szorító kislánynak odamennie és rácsapnia az ajtót azon nyomban a senki se hívta szörnyek hátul fityegő, malac-kunkori farkára, hátha meglepetésükben és jajongásukban Szörnyországon túl futnak, vagy legalább a szobája ajtaján túl a megátalkodott betolakodók.

Egy másik éjszaka ezek az alattomos szörnyek a padlón lopakodtak, minden azt bizonyítja, többen közülük női szörnyek voltak, a kislány szinte maga előtt látta,  hogy a ragyában úszó arcon hűvösen rajzolódik ki a rúzzsal kikent száj, s felkerül a bütykös-lúdtalpas lábakra a legújabb párizsi divat szerinti vérvörös magassarkú. Aztán a megszámlálhatatlan magassarkú miatt ropog a padló, mint a kislány megszorította Macus piciny plüsskezében a plüss-csontok. A kislány nem merte kinyitni a szemét, s elfelejtette becsukni a fülét. A hangok megérezték ezt, s szépen, komótosan bekocogtak a kislány fülein.

Egy fényes, júniusi napon a kislány azt hitte, végre láthat egy szörnyet, s szembenézhet vele. Az anyukájával várakoztak a zebránál. A kislány egyszer csak hevesen mutogat a túloldalon álló idegen felé, s izgatottan magyaráz az anyukájának:

− Anyu, anyu, nézd, egy igazi szörny áll odaát! Egy szörnyeteg!

A szörny megilletődve nézte a rá mutogató kislányt, s próbált róla nem tudomást venni. A kislány egyre hevesebben mutogatott a kicsi kezeivel. Pillanatokon belül zöldre váltott a lámpa, megnyílt a szabad út a rettenetes szörny felé, most, vagy soha, a kislánynak mélyen a szemébe kell néznie, s egyszer és mindenkorra leszámolnia vele. Talán ő a szörnyek királya. Igen, igen, igen, valóban, nem lehet más, mint a szörnyek rettegett királya! Hatalmas fején tizenkét sötétben látó szem bámul ijesztően és rettenetesen, s tizennégy ujján konzervnyitószerű, cápafog megirigyelné-élességű köröm meredezik.  Ahogy közeledtek egymáshoz – a kislány szúrós tekintettel, egy csepp félelem nélkül, a szörny némi zavarban, ami érthető volt, nem mindennap találkozik a szörny-király igazi ellenféllel, − hamar fény derült rá, hogy mi is a helyzet való-valójában. 

Németh Gyula illusztrációja

Egy széttaposott tornacipőt viselő, loboncos hajú, szétszaladt szakállú középkorú ember látványa bontakozott ki az állítólagos szörnyetegből. A kislány meglepődött, a középkorú úr felvont szemöldökkel sétált el mellette. Hazafelé a kicsi lány némán ballagott, szégyenkezett. Az eset után soha többé nem emlegette a szörnyeket, s ami ennél is fontosabb, soha nem is félt tőlük többé.